Thort a barátai azon a napon is a tetőn találták, ahogyan a fullasztó, gyöngyszürke reggelen, kezében egy csésze kávéval vizsgálja a napfelkeltét. Soha sem mondott semmit, egy darabig csak csendben álldogált ott, aztán mintha meglepetésként érné, hogy valaki érdeklődik a hogyléte felől, megfordult, majd sugárzó, ám csak félig őszinte, összetört mosollyal köszöntötte a látogatóját. Beszélgetést kezdeményezett, olyan jelentéktelen témákról, mint hogy tegnap este mi ment a televízióban, vagy milyen időjárást jósolnak, és egészen addig joviálisan társalgott ezekről, míg a közös szintre nem értek.
Aznap Bruce volt a soros, aki nem bizonyult túl bőbeszédűnek, sőt, a nappaliban le is szakadt tőle, s míg az asgardi a mosogatóba tette a bögréjét, amelyen az egykori Mjölnir rajza volt látható, addig ő aggodalmas pillantásokat vetett felé. Pedig Thor szája be nem állt, és az arcáról is csak úgy sütött a jókedv, ám a jó öreg Bannert nem sikerült megtévesztenie. A tudós elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, mindez csak egy álarc, amely arra szolgál, hogy elrejtse mindazt a borzalmat, amely minden egyes nap az isten belsőjében bugyborékol, s ami emésztő lángjaival lassan ráncokat szántott az örök ifjú arcra, mindemellett pedig őszre csókolt néhány tincset a koszosszőke üstökön. Továbbá tisztában volt azzal, hogy Thor nem azért megy reggelente a tetőre, hogy a napfelkeltét élvezze, nem, ennél sokkal nyomósabb indoka volt minderre: a Mindenek Atyjához imádkozott, azért, hogy óvó figyelmével kísérje az öccsét, aki ki tudja, merre kószál az univerzumban.
Aztán Thor felvetette, hogy mi lenne, ha meglátogatnák a közeli állatkertet. Bruce felsóhajtott, majd csukott szemmel, az orrnyergét masszírozva beleegyezett. Az istennek nem is kellett több, azonnali indulásra biztatta Bannert, aki kelletlenül, izzó bűntudattal a mellkasában követte őt a garázsba, ahol Starkba futottak. Tony minden reggel ebben az időpontba érkezett vissza a futásból, és ez épp kapóra jött, mivel nem kellett még legalább egy fél órát azzal tölteniük, hogy a milliárdost keresik. Nem mintha erre bármikor szükség lett volna, mivel a férfi türelmesen várt, az autójának támaszkodva, amíg meg nem jelent Thor, és az aznapi bébiszittere. Aztán átadta a sorosnak a kulcsokat, majd vállon veregette a szőkét, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, eltűnt.
Bruce rühellte az egészet, már attól a pillanattól, hogy elfoglalta a drága autó sofőrülését. Szívből utálta az utat az állatkertig, aztán a parkolóhely keresést, majd a jegy megvásárlását, mivel az ott lévő nő már ismerősként köszöntötte párosukat. Azonban ezeknél jobban csak az ott dolgozókat gyűlölte: a fagylaltos bódénál vihorászó, fiatal lányokat, akik tekintete lyukat égetett a hátukba, a gondozókat, akik ugyan nem nevették ki őket, azonban a szemük elárulta, mekkora megvetéssel vannak irányukba, és a pokolra kívánta azt a néhány látogatót is, akik ilyen korai órán már ott lézengtek.
Talán párosuk épp olyan nevetségesen festett, mint amilyennek az őket körülvevők gondolták, meglehet, Thor elmebetegnek tűnt, de nem tűrhette, hogy így viszonyuljanak a barátjához. Szíve szerint hagyta volna, hogy a Hulk a felszínre törjön, és jobb belátásra bírja az embereket, azonban mindenki érdekében inkább lenyelte a dühét, és csak tehetetlenül figyelte, ahogyan az asgardi a popcornos kocsihoz sétál, majd köszönti az eladó lányt, aki mindenki máshoz hasonlóan csak egy gúnyos mosolyra méltatta a szőkét, mielőtt egy doboz pattogatott kukoricát nyomott volna a kezébe. A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy Thornak mindez fel sem tűnt, talán valóban ilyen naiv, vagy mindössze nem akart tudomást venni róla, de miután megkapta, amit kért, egy húszdollárost adott át a lánynak, majd mosolyogva közölte vele, hogy tartsa meg a visszajárót, aztán további szép napot kívánva battyogott vissza a csapattársához. Banner szerint a lány nem érdemelte meg a borravalót, az isten nagylelkűségét, mégpedig hogy a két dollárt érő kukoricáért húszat hagyott ott, végképp nem.
Ezután útjuk egyenesen a hüllőházhoz vezetett, amihez közeledve a villámisten egyre izgatottabb lett. Bruce ekkor megenyhült egy kissé, feszes tartása elernyedt, a rosszalló kifejezés az arcáról pedig semmivé foszlott, és csak őszintén örült neki, hogy némi igazi boldogságot vél felfedezni a barátja arcán. Nem siettek, kényelmes tempóban haladtak, minden egyes állat előtt megállva, míg el nem érkeztek a valódi úti céljukhoz, a smaragdzöld pikkelyekkel borított boához, aki jöttükre azonnal felfigyelt, felemelte a fejét, és egyenesen az asgardi szemébe fúrta gomolygó, aranyszín tekintetét.
-    Szia, pajtás! – köszöntötte Thor, majd lehajolt, hogy pillantásuk nagyjából egy síkban legyen.
A tudós torka összeszorult, a lelkiismeret-furdalás nem hagyta szóhoz jutni, így mikor az isten mosolyogva fordult felé, hogy ő is mondjon valamit, csak megrázta a fejét.
-    Képzeld, a kedvencedet hoztam, pattogatott kukoricát – magyarázta neki a szőke, majd óvatosan körbenézett, és csak utána tolta a terrárium tetejét takaró, súlyos üveglapot. Végül bedobált néhány darabot a csemegéből, aztán mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett, kapkodva visszatolta a lapot, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
A kígyó azonnal megtalálta az ételt, és csukott szemmel ropogtatni kezdte, amiből Thor azt szűrte le, hogy ízlik neki. Bruce-nak nem volt szíve felvilágosítani róla, hogy a boa egyszerűen csak nem tud nyitott szemmel nyelni, ráadásul valószínűleg semmi érdekfeszítőt nem talál a kukoricában, ezért hagyja ott a maradékot két-három szem elfogyasztása után, nem azért, mert későbbre tartogatja.
-    Tudod, előttem nem kell rejtőzködnöd – halkította le a hangját az asgardi. – Igen, tudom, hogy Bruce előtt szégyenlős vagy, de nem kell semmitől sem félned, már megbeszéltem vele, nem fog bántani. Sem ő, sem a nagy, zöld szörnyeteg.
Kezdődik – gondolta immár görcsbe ránduló gyomorral is a férfi, így inkább úgy tett, mintha a két terráriummal arrébb lévő, fekete-sárga-vörös sávos korallsikló lekötné a figyelmét.
-    Kérlek, testvér. Nem kell félned, én majd megvédelek. Képzeld, Thanost is legyőztük, együtt a Bosszúállók és az Őrzők, úgyhogy most már valóban senki sincs, aki veszélyt jelenthetne rád. Beszéltem velük, és azt mondták, hogyha előkerülsz, akkor nem fognak téged bántani, és szívesen látnak a csapat új főhadiszállásán. Tudod, amiről már meséltem neked.
Banner csak lehunyta a szemét, és remélte, hogy az üvegben nem tükröződik az arckifejezése, mert tisztában volt vele, hogy Thor egyáltalán nem fogadja jól a sajnálatot. Másfél hetente körülbelül egyszer hárult rá ez a feladat, azonban biztos volt benne, ezer év sem volna elég, hogy megszokja ezt.
-    Loki, ne fordíts hátat! Hé, testvér, gyere vissza! Kérlek, Loki, hazamehetünk, együtt – hallotta meg a szőke kétségbeesett hangját, amire már kénytelen volt megfordulni.
Ugyanaz történt, mint mindig, a kígyó megunta a műsort, és visszacsúszott a búvóhelyére, ahol egészen addig aludt, míg ők ketten meg nem érkeztek. A szíve szakadt meg, hogy így kell látnia Thort, könnyekkel a szemében, tenyerét csalódottan az üvegre tapasztva, így végül rászánta magát, odasétált hozzá, és a vállára tette a kezét. Erre a szőke azonnal felocsúdott, egy keserű mosollyal nyugtázta a történteket, aztán felegyenesedett.
-    Mehetünk. Azt hiszem, ma nem akar velem társalogni – felelte a kimondatlan kérdésre, aztán anélkül, hogy bármi egyebet mondott volna, elindult a kijárat felé.
A barátját mindig meglepte, hogy a letargiából, amibe minden egyes alkalomkor esett, mikor a testvérének titulált boa magára hagyta, milyen gyorsan ismét meleg, barátságos kifejezést tud varázsolni az arcára, amely talán az avatatlan szemet megtéveszthette, de őket, akik már évek óta ismerték, nem. Lehet, hogy más emberek azt mondták volna, hogy boldog, azonban ők nem tudták, hogy egykor a Nap sokkal fényesebben ragyogott, sugarai mindenkit megsimogattak, akire az isten akár egyetlen, futó mosolyt is vetett. Azóta azonban kihűlt a csillag, és ugyan világított, de tompán, és melegsége soha többé nem ért el senkit.
Bruce minden egyes alkalommal, mikor kiléptek a hüllőházból egy teljesen új embernek érezte magát, valakinek, aki megfejtett egy rejtvényt, vagy legalábbis annak egy újabb darabkájára derített fényt, és csak sokkal jobban dühítették a lenéző pillantások, amik a dolgozók felől érkeztek. A barátja nem ezt érdemelte, soha, senkinek sem lett volna szabad ilyen tekintettel néznie rá, hiszen nem volt őrült, mindössze beleroppant a gyászba. Azelőtt mindenkit beragyogott, s igazságtalannak tartotta, hogy amint fénye halványodni kezdett, az emberek elveszítették benne a hitüket, és eltávolodtak tőle. Pedig néha a leggondtalanabbnak tűnők a legszomorúbbak…
Kiérve az állatkertből, Thor csendesen ült be az autóba, habár, miután kijöttek, soha sem mondott egy szót sem. Az út is tökéletesen némaságban telt, aztán hazaérve a szőke elvonult az edzőterembe, és egészen estig nem látta őt senki. A tudós egy darabig még bámult utána, azonban hamarosan megjelent a perifériás látóterében Natasha, így inkább felé fordította a figyelmét.
-    Na, hogy ment? – érdeklődött a nő.
-    Úgy, ahogy mindig – felelte szomorúan.
-    Soha nem lesz már ugyanolyan, igaz? – sóhajtotta a kém.
Már negyedik éve, hogy a Bosszúállók közös kirándulást szerveztek a közeli állatkertbe, annak érdekében, hogy felvidítsák Thort. Az ötletgazda természetesen Banner volt, mivel tisztán emlékezett a történetre, amit neki és a Valkűrnek mesélt az isten, és úgy gondolta, ha már az asgardi szereti a kígyókat, talán, ha láthat néhányat, az majd segít neki feldolgozni a gyászt, és továbblépni. Arra azonban senki sem számított, hogy Thor az egyikben majd a testvérét látja, és ekkor kellett felocsúdniuk abból az álomból, hogy a barátjukkal minden rendben van.
Azonnal nem is derült ki, hogy a szőke miféle megállapításra jutott, csak másnap reggel, mikor ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy márpedig ő még egyszer szeretne elmenni az állatkertbe. Persze egyikük sem értette, hogy miért, és sorra mondtak nemet, többnyire a korai időpontra hivatkozva, kivéve Bruce, aki még ugyan nem volt tisztában a helyzet komolyságával, azonban egy különös érzés megtelepedett a gyomrában és a koponyája hátuljában, ami nem hagyta nyugodni. Mivel végül megesett rajta a szíve, ezért elvitte, és döbbenten tapasztalta, hogy Thor kommunikál a hüllővel. Ugyan az isten okosabb volt annál, mintsem túl nyilvánvalóan tegye mindezt, ám a tudós észrevette, és hazaérve azonnal meg is osztotta a csapattársaival.
Természetesen elsőre egyikük sem akarta elhinni, mivel teljesen abszurdnak tűnt az elképzelés, miszerint a villámok istene elvesztette az eszét. Aztán körvonalazódni kezdett bennük, hogy többek között pont a csúcsidőszakban tettek látogatást, amikor az egész park tele volt emberekkel, másrészt elfelejtettek figyelni Thorra, aki ezalatt simán megtehette a felfedezését. Így történt végül, hogy másnap a legszkeptikusabb közülük, Tony vállalta magára a bébiszitterkedést, viszont mindenki megdöbbenésére ugyanerről számolt be. Kevesebb, mint két hét alatt végül mindenki, aki meg akart győződni az asgardi szellemi épségéről sorra került, és végül arra a fájdalmas megállapításra kellett jutniuk, hogy Thor mentálisan beleroppant a testvére elvesztésébe.
Semelyikük sem akarta elhinni, hogy ez valós, hiszen épp oly elképzelhetetlen és szürreális volt a gondolat, mint hogy a Nap egy reggelen elfelejt felkelni. Sohasem látták rajta, hogy neheztelne a többiekre, amiért az ő szeretteik visszatérhettek, sőt, kifejezetten szomorúnak sem tűnt soha. Ezért aztán komoly konzultációk után arra az elhatározásra jutottak, hogy semmilyen körülmények között sem oszthatják meg Thorral az igazat, hiszen az csak letaszította volna a pengevékony élről, amin egyensúlyozott, az őrület és a rideg valóság között.
Másrészt, eldöntötték, hogy minden nap valamelyikük rá áldozza a délelőttjét, és elviszi őt az állatkertbe, hogy láthassa a „testvérét”, hiszen, ha már Lokit magát nem is tudták neki visszahozni, azt az apró boldogság-morzsát, amit ők nyújtani tudtak neki, megérdemelte.
Ennek érdekében pedig már négy éve tűrték az állatkert dolgozóinak lenéző pillantásait, és éles megjegyzéseit, a szennylapok undorító írásait, illetve azt, hogy Stark bőkezű adománya tette csak lehetővé, hogy ne tiltsák őket ki a parkból. Borzalmas teher volt, fárasztó, és minden egyes alkalommal csak még jobban megszakadt a szívük, azonban mindent megtettek, mert már megérte, ha csak néhány percre is ugyan, de ismét őszintén felragyogni látták a Napot.