Tüdőm adnám, hogy lélegezz

Thor tehetetlenül, megbéklyózva figyelte, ahogy öccse sápadt nyaka köré fonódik a hatalmas tenyér. Ordítani, szabadulni próbált, tenni valamit, bármit azért, hogy megmenthesse a testvérét. El akarta neki mondani, már abban a pillanatban, mikor meglátta a másik kezében a tőrt, hogy ne tegye, üvöltött volna, de csak egy pillantásra futotta, amely ugyan elárult mindent, de nem állította meg a fekete hajút.
Egy minutum alatt történt minden, s ugyan az öccse gyorsabb volt a villámnál, Thanos elkapta keskeny csuklóját, és hiába próbálkozott, hiába állt ellen, az kicsavarta a kezéből a fegyvert, és egy kobra lendületével kapott utána, Loki arcát pedig elöntötte a kétségbeesés, a félelem, minden, amit egészen eddig tökéletesen el tudott rejteni, ám ezúttal nem volt kiút, nem volt olyan trükk, amely megmenthette volna az életét. Elnyílt ajkai levegőéért imádkoztak, a rettenetes ököl súlya alatt ádámcsutkája hevesen mozgott, nyeldekelt, remélve, hogy a vér mellett némi oxigén is lecsúszik a nyelőcsövén. Aztán egyre erőtlenedő lábai elemelkedtek a talajtól, őrjítően lomhán, mintha csak lassított felvételt nézne, s ekkor kapott csak észbe, mekkora bajban van, s mint a sarokba szorított vadállatok, vergődni kezdett, eszét vesztve, inkább csak ösztön volt, mintsem tudatos cselekedet. Körmeivel a hűvös fémbe próbált vájni, haldokló karjai fogást kerestek, bármit, ami egy utolsó lélegzetet varázsol lángoló, egyre csak szenesedő mellkasába, ám Thanos felülkerekedett rajta, szorítása egyre csak erősödött, akár egy anakonda vékony nyaka körül. A titán érezte az ujjai alatt lüktető pulzust, a finom bőrön átsejlő, riadtan dobbanó létezést, mely égető komótossággal kihunyni tűnt. Látta a színtelen arcon a makacs élni akarást, a legsötétebb, legelemibb rettegést, amelyet az univerzum bármelyik lénye csak megpillanthat, és egészen gyönyörűnek találta a halált, a tenyerében fuldokló életet. Ajkain elégedett mosoly terült szét, meglehetősen szórakoztatónak és kielégítőnek ítélte a látványt, hogy a szerencsétlen, apró lény, aki magát istennek, hercegnek nevezte, még mindig konokul ragaszkodik szánalmas létéhez, s még többé-kevésbé sokáig figyelte a hófehéren apránként szétfolyó, vörös fonalakat, s a vér színezte, erőlködéstől összeszorított fogakat, az egyre csak sápadó, pengevékony ajkakat, melyek nehezen formáltak csak szavakat.
-    Sosem… leszel… isten – nyögte Loki, talán legutolsó, még tüdeje mélyén ülő oxigéntartalékait is elégetve, a titán szemébe nézve, habár a dolgok kezdtek elhomályosodni körülötte, szemében egymás után pattantak el a hajszálerek, és bíborra festették azt, akárcsak a könnyek, amelyek Thornak szóltak, amelyeket a félelem, az egyre csak ropogó csontjai mélyéig hatoló iszony szült e világra.
Thanos türelme elfogyott a szavak hallatán, a testét elöntő boldogság múlni látszott, így kezét iszonyú erővel zárta ökölbe, s még csak nehézséget sem okozott neki eltörni a karcsú nyakat tartó csigolyákat, a túlélést követelő nyelőcsövet. Loki szemei tágra nyíltak, egyetlen, végtelen momentumig még érzett mindent, az iszonyatos fájdalmat, elsorvadó teste holt súlyát, Thor tehetetlen, szíve mélyéről feltörő ordítását, melyet az állkapcsa köré tekeredő fém eltompított. Aztán egy szempillantás alatt véget ért minden, fel sem fogta, hogy megszűnt élni, hogy nincs több, ennyi volt.
-    Többé nem támad fel – jelentette ki mély, önelégült hangon a titán, majd a bátyja elé dobta a fiatalabb testét.
A szőke rettegve nyúlt érte, ujjai azonban már csak az élettől megszabadult tetemet érintették. Remegő kezekkel, zokogva rángatta fel a karjaiba, ám feje hátracsuklott, iszonytató, abnormális szögben, így egyik, reszkető tenyere a hosszú, máskor megregulázott, ében tincsekbe gabalyodott, megtámasztotta a kezébe simuló koponyát, s a pánik újabb hulláma tört rá. Loki szemei nyitva voltak, arcát hamuszínűre hintette a halál, a rettegés, amely ott rezgett elsorvadó porcikáiban, s ami elakasztotta bátyja szaggatott lélegzetet. Mielőtt azonban Thor méltón elbúcsúzhatott volna tőle, a világ körülötte, a népét szállító hajót darabokra szakította az a két kő, amelyet immár birtokolt az őrült titán. Öleléséből kiszakadt a karcsú test, a talaj eltűnt alóla, s pillanatokkal később már a jeges ürességben lebegett, üvölteni próbált, de hangja a torkában rekedt, keze a fekete hajú felé nyúlt, ám az eltűnt, anélkül, hogy csak egy utolsó, sürgető pillanat erejéig elrebeghetett volna egy „viszlátot”. Aztán csak lehunyta ólomsúlyúvá merevedett szemhéjait, a gyász fellángolt a mellkasában, elméjében pedig egyetlen emlék, az egyedüli érzés-massza zakatolt, mikor életében először, épp csak néhány száz évesen először a kezében tartotta Lokit. A bordái közül kiszakadt szíve helyét ez a melegség töltötte el, a smaragd-szemű, fekete hajú gyermek látványa, az első rá vetett, fogatlan, ám őszinte mosolya, épp csak meleg, apró testének leheletkönnyű súlya a karjaiban. Aztán felötlött előtte az összetört férfi, a szilánkosra zúzott, kecses alak, a sűrű, ragacsos vér, az arcára fagyott, rettenetes kifejezés, és ez valahogy összeegyeztethetetlen volt azzal a képpel, amint az imént látott. A fagy lassan a csontjaiig hatolt, megfáradt elméje pedig megkönnyebbülten simult az öntudatlanság gyengéd ölelésébe, remélve, hogy soha, de soha többé nem ereszti el.