"Az élet megy tovább, születünk és meghalunk, használjátok ki az időt, hiszen abból van a legkevesebb."
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Felkavaró tartalom


 –  Peter... Ideje lenne elpakolni Tony cuccait – sóhajtotta Pepper a szokásos reggeli telefonbeszélgetésük közepén.
Valószínűleg már régóta nyomta a lelkét, és úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom előállni ezzel, a fiút azonban olyannyira meglepték a pótmamája szavai, hogy megtorpant a járda közepén, és kellett néhány másodperc, mire megtalálta a hangját.
–  Nem, az azt jelentené, hogy elfelejtettük! – ellenkezett.
–  Nézd, kincsem, megértem. Nekem is nehéz, hidd el, és rá sem tudom venni magam, de eladtuk a tornyot. Ergo, kénytelenek vagyunk elszállítani onnan mindent…
–  De nem dobhatjuk ki! – makacskodott tovább. A torkát szorongató pániktól egyre magasabb lett a hangja, az ajkai remegtek.
–  Van, amit muszáj lesz... – próbálta őt meggyőzni a nő.
–  Nem! Nem dobjuk ki apu dolgait! – kiáltotta kétségbeesetten. A szemeit elöntötték a könnyek, és hirtelen alig kapott levegőt.
Pepper átkozta magát, amiért megríkatta a tinédzsert. Tudta jól, milyen érzékeny téma nála az apukája, de kénytelen volt felhozni, mert már így is tovább húzták a kelleténél. Már az első néhány hónapban be kellett volna dobozolniuk mindent, de akkor Peter ugyanígy kiborult, így tehát úgy döntött, majd később, mikor már a sebek elkezdenek behegedni, amikor nem fáj annyira a fiúnak, megteszik. Aztán három év csak úgy elrepült, és alig maradt három napjuk, hogy elvigyék a személyes holmikat a korábbi Stark rezidenciáról.

–  Akkor… ellesznek a raktárban. Így rendben van? – ajánlotta fel.
–  Köszönöm – suttogta hálásan a fiú.
–  Bogárkám, aggódom érted…
–  Mert én még foglalkozom apuval? – vágta rá keserűen.
Peter hangyányi erőfeszítést sem tett, hogy eltitkolja, mennyire rühelli Pepper férjét. Nem azzal volt problémája, hogy a pótmamájának van valakije, ugyanis Tonyval már akkor sem voltak együtt, mikor megismerte őket, hanem azzal, hogy amint az új férfi belépett az életébe, úgy tűnt, a zseni örökre megszűnt létezni számára, minden aspektusban.
–  Figyelj, amikor te beléptél az életébe, már két éve nem alkottunk egy párt…
–  Tudom jól, hogy miért szakítottatok, oké? De nem erről van szó – horkant fel. – Hanem arról, hogy olyan könnyedén túltetted magad azon, hogy a volt főnököd, szerelmed, a legjobb barátod meghalt. Úgy kezeled, mintha soha nem is létezett volna!
–  Pete, kérlek! Tudod jól, hogy ez nem igaz.
–  Mindegy. Suli után felmegyek, és összepakolok – motyogta kelletlenül.
–  Rendben, majd én is felugrom.
–  Ne! Szeretnék egy kicsit... Egyedül lenni vele…
–  Rendben, de ha segítség kell, szólj – hagyta rá végül.
–  Oké.
–  Szeretlek, bogárkám – sóhajtotta szeretetteljesen, mire Peter is meglágyult.
–  Én is, mami – mosolyodott el halványan.
A beszélgetés az egész napjára rányomta a bélyegét. Eleve késett néhány percet az első órájáról, mert szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát tanítás előtt, aztán pedig képtelen volt koncentrálni bármire is. A fájdalmas görcs a gyomrában csak nem akart megszűnni, még akkor sem, mikor szinte megváltásként megszólalt az utolsó kicsengő.
Sietve hagyta el az iskolát, nem törődött MJ-vel és Neddel, akik utána kiabáltak, habár a fülében ordító zenétől nem is hallott semmit. Mikor a toronyhoz érkezett, vett néhány mély lélegzetet a bejárat előtt, csak utána lépett be. Enyhe hányinger fogta el a liftben, le sem tudta venni a tekintetét arról a pontról, ahol Tonyt megtalálták. Emlékezett, milyen érzés volt a tv-ben látni azokat a képeket, amiknek sohasem lett volna szabad nyilvánosságra kerülnie, és amik annyira beleégtek az agyába, hogy még ennyi idő után is kísértették. Némi megkönnyebbülést érzett, mikor végre megérkezett a penthouse szintjére, és kiszakadhatott a felvonó fojtogató légköréből. A látvány ismerős volt, mégis teljesen ismeretlen, s ugyan semmit sem mozdítottak el a helyéről, mégis úgy érezte, mintha valami hiányozna. Elszoruló torokkal, tanácstalanul pillantott körbe, mert fogalma sem volt, mégis hol kezdje.

Sóhajtva tette le a táskáját a kanapéra, aztán Tony hálószobája felé vette az irányt. Furcsa volt úgy végigsétálni a lakáson, hogy Friday nem csevegett vele, de tudta jól, már rég lekapcsolták az egész számítógépparkot, beleértve az MI szervereit is.
A zseni hálószobája érintetlen volt, az ágyon hanyagul feküdt a köntöse a gyűrött ágynemű ölelésében. Mintha csak a nagy sietségben elfelejtett volna elpakolni... Még érezte a levegőben a férfi parfümjének jellegzetes illatát, a szoba tartósította azt, eltárolta az aromát azokra az időkre, mikor már csak a géniusz hiánya maradt.
Kis gondolkodás után úgy döntött, a legbölcsebb a gardróbbal volna kezdeni, így fogott néhány dobozt, amiket a nappaliban talált, és elkezdte őket megtölteni ruhával.
A tekintete homályos volt a könnyektől, szinte alig látta, mit dobozol be. Csak a ruhák anyaga nyújtott neki némi támpontot, és inkább megpróbált nem is arra gondolni, hogy egyszer mindez az apjáé volt. Különösen rosszul érezte magát, mikor a kezébe akadt az a póló, amit Tony születésnapjára csináltatott, és amin a „világ legjobb apukája” felirat szerepelt. Kicsit önzőnek gondolta magát, amiért ezt, és egy Black Sabbath-os felsőt végül megtartott, de szüksége volt valamire, ami a feltalálóé volt.
Mikor végzett a hatalmas gardróbbal, következhetett minden más. A szoba egyre üresebbé, sivárabbá vált, és már alig emlékeztette valami őt Tonyra, amikor pedig körbetekintve szembesült ezzel, egy pillanatra összeszorult a szíve.
Legnagyobb meglepetésére az egyik szekrényben talált egy dobozt, tele olyan holmikkal, amiket sohasem látott azelőtt. Főként fotókat tartalmazott, Howard és Maria Starkról, de volt benne bőven Rhodey-ról és Pepperről is, na meg néhány, amiken ott voltak a Bosszúállók is. Aztán a fiú lélegzete elakadt, mert akadtak olyanok is, melyeken kettejüket ábrázolták.
Miközben belemélyedtek a szerelésbe, Peter tizenhatodik születésnapján, mikor Tony karjai szorosan átfonták, ő pedig boldogan simult az atyai ölelésbe. Ezer meg ezeregy pillanatkép, amik ki tudja, hogyan készültek.
Milliónyi gondolat cikázott a fejében, érzései kakofóniájának ritmusára dobogott a szíve, közben pedig egy pillanatra sem tudta elszakítani a tekintetét a fotóktól. Végül néhány mély lélegzet után, a nyugalom határán egyensúlyozva, ezek kivételével minden visszatett az eredeti tárolóba, ami egy „törékeny” felirattal ellátott doboz alján pihent néhány méregdrága parfüm társaságában.

Ezek után már csak az éjjeliszekrények tartalma maradt hátra. Újabb döbbenethullám futott végig rajta, mikor az egyetlen, keretbe foglalt képet megpillantotta az ágy mellett. Szintén ketten voltak rajta, itt azonban páncélt viseltek, és egy post-it lógott le a széléről.
„Apa és fia bevetésen. Azt hiszem, nekem van a legjobb srácom a világon.”
Az ajkai megremegtek, mondani akart valamit, de végül néma maradt. Beletörődő volt a csend, ami a toronyra borult, és nem akarta megsebesíteni a békességet egyetlen kimondott szóval sem. Végül nem bírta megállni, amint felocsúdott az első meghökkenésből, azonnal a saját, egyre csak terebélyesedő kupacához rakta. Néhány pillanatig még tanulmányozta a fotót, aztán visszafordult, és folytatta, amit abbahagyott.
Kihúzva a legfelső fiókot újabb meglepetésekkel kellett szembesülnie, de ezúttal kellemetlenebbekkel. Tele volt narancssárga tégelyekkel, többségük szívgyógyszer, a többi antidepresszáns, altató és nyugtató. Tágra nyílt szemekkel bámulta őket, aztán tekintete az üres kristálypohárra tévedt, amibe beleszáradt a borostyánszínű ital. Gyorsan összerakta a képet, a mellkasát pedig három éve először összeszorította a páni félelem.
Tudta, hogy a zseni videónaplót vezetett, így a műhelyig rohant, ahol életre keltette a központi számítógépet. Keresgélt néhány percig, amíg meg nem találta a titkos meghajtót, mikor pedig megnyitotta a legfrissebb videófájlt, a szíve hevesebben kezdett el dobogni.
–  Szóval, ma kaptam egy levelet Rogers-től. Igazán boldoggá tett vele, mit ne mondjak... Ennek örömére holnap sajtókonferenciát tartok. Elegem van az egészből, hogy még tőle is csak azt hallom, mit rontottam el, pedig ő épp ugyanolyan hibás, mint én. Tehát holnap tisztázok mindent – sóhajtotta, miközben ujjaival az orrnyergét dörzsölte.
Egy ideig csak ült, tenyerébe temetett arccal, aztán valami megragadta a figyelmét, mert néhány másodpercig bámulta azt a bizonyos dolgot, aztán elmosolyodott.

–  Hiányzik a srácom. Múlt héten láttam utoljára, azóta csak telefonon beszéltünk. Ami azt illeti, megfordult a fejemben, hogy holnapra szerzek valahonnan neki igazolást, de végül elvetettem az ötletet. Így is épp eleget hiányzott már miattam az iskolából, ráadásul fogalmam sincs, mennyire kezelne jól egy sajtótájékoztatót. Pedig mennyivel nyugodtabb lennék, ha itt lenne! Pepper biztosan megpróbál majd leállítani, de kivételesen nem fogom hagyni. Ha letudom holnap ezt a cirkuszt, biztosan a kölyökért megyek, a Ferrarival, aztán egy palacsinta mellett megbeszéljük, milyen napunk volt.
Peter tágra nyílt szemekkel, pislogás nélkül meredt a képernyőre. Feszülten figyelte az eseményeket, remegő tagokkal, a szívét összeszorító rettegéssel, máskülönben már rég zokogásban tört volna ki, amint tudatosulnak benne a hallott információk.
Friday figyelmeztette az alkotóját, hogy ideje volna bevennie e gyógyszereit, mire Tony csak bosszúsan szusszant egyet, aztán a kamera mögé nyúlt, a következő pillanatban pedig feltűnt a narancssárga tégely. Rutinosan pattintotta fel a tetejét, majd kivett két pirulát, aztán bevette, azt követően egy pohár vízzel öblítette le.
–  Egy pohár whisky nem fog megártani, ugye? – érdeklődött.
–  Nem hinném, uram, de nem ajánlatos – felelte készségesen az MI.
–  Ittam már ezekre a szarokra, sohasem lett tőle különösebb bajom, csak egy jót aludtam. Szükségem van most egy kis kikapcsolódásra, nehéz időszakon vagyok túl, kislány.
–  Tudom, uram.
A tinédzser lélegzetvisszafojtva várta, hogy történjen végre valami, ami eloszlatja a kétségeit, amik elűzik a gondolatot a fejéből, hogy az apukája önként vetett véget az életének, de a felvétel véget ért, így nem tudta meg, ezek után mi történt.

–  Uram, Mr. Stark nem attól az italtól vesztette életét – szólalt meg a semmiből Friday, mire annyira megrémült, hogy összerezzent.
–  Friday? – pislogott körbe döbbenten.
–  Bekapcsolta a központi számítógépet, uram, ezzel én is életre keltem – magyarázta az MI.
–  Miért hívsz uramnak? Az nem én vagyok! – nyekeregte cérnavékony hangon.
–  Az alkotóm úgy rendelkezett, ha történik vele valami, ön veszi át a helyét, uram.
–  Tény-tényleg?
–  Így van, uram.
–  Friday, kérlek, mondd meg, miért halt meg apu? Könyörgöm! Az orvosa nem volt hajlandó megosztani velünk a boncolás jegyzőkönyvét.
–  A szívgyógyszere mellett fogyaszthatott alkoholt, de természetesen csak mértékkel. A halála előtti nap kiugró értékeket tapasztaltam, mind a pulzusa, mind a vérnyomása a normál érték fölé emelkedtek, így azt a konklúziót vontam le, hogy a stressz okozta a szívrohamot, ami miatt életét vesztette.
–  Tehát a Kapitány tehet mindenről?! – mordult fel, mint egy sebzett vadállat. A szemei veszélyesen villogtak, a máskor békés, barna íriszek elsötétültek, szinte összeolvadtak a koromfekete pupillákkal, amiket körülöleltek.
–  Közvetetten igen. Ugye nem gondolta, hogy a mester szándékosan vetett véget az életének?
–  Nem tudom, Fri, amikor megláttam azt a fél gyógyszertárat, én csak… Fogalmam sincs, mit gondoltam – túrt idegesen a hajába.
–  Az alkotóm rendkívül ragaszkodónak bizonyult az életéhez, és az utolsó pillanataiban sem fordult meg a fejében, hogy feladja – magyarázta a mesterséges intelligencia szomorúan, mintha ő maga is gyászolna.
–  Bár itt lenne most! – nyögte elfúló hangon, könnyes szemekkel.
Friday nem válaszolt, a fiúra pedig tonnás súlyként nehezedett a magány. Remegő ajkakkal tekintett körbe a műhelyben, minden egyes részletét jól az emlékezetébe vésve, mert tudta, hogy iskola után soha többé nem jöhet ide, és nem láthatja a munkába mélyedni az apját.  Nem figyelheti őt egy gyermek rajongásával, és nem tanít majd neki olyan dolgokat, amiket csak egy zseni tudhat.

Lassan járta körbe a hatalmas helyiséget, mindegyik páncél előtt megállt, tenyerét az azt védő üvegre tapasztotta, és csak figyelte a saját arcát visszatükröződni benne. Különösen sokat időzött a Mark VI.-nál, ugyanis a feltaláló ezt a modellt viselte, mikor legelőször találkoztak.
Mindössze hét éves volt, hónapokig könyörgött Maynek és Bennek, hogy vigyék ki az expóra, mígnem beadták a derekukat. Emlékezett rá, milyen mámorító érzés volt, mikor felcsendült a Shoot to Thrill, a következő pillanatban pedig a páncélt viselő Tony landolt a színpadon. Teli torokból sikított, a többi Vasember-maszkos és kesztyűs kisgyerekkel egyetemben, akik az édesapjuk vállán ültek, és úgy néztek fel Starkra, mint egy istenre.
Aztán hála Justin Hammernek, a csoda, amit az expó Peternek jelentett, rémálomba fordult át.  A tömegben elszakadt a nénikéjétől és a bácsikájától, majd egyenesen a Vanko által irányított robotok közé sodródott. Már akkor is bátor kölyök volt, nem félt, csak felemelte a kezét, és őszintén hitte, hogy ő is képes arra, amire Tony Stark. Mielőtt viszont bántódása eshetett volna, a füléhez közel valóban elsültek a repulzorok, mikor pedig megfordult, Vasember állt mögötte, teljes életnagyságban.
–  Szép munka volt, kölyök – borzolta össze a haját a zseni. A kisfiú ugyan nem láthatta, de egyszerűen érezte a hangján, hogy mosolyog, és ez őt magát is erre késztette a műanyag maszk alatt.
Mielőtt azonban bármit is válaszolhatott volna, Vasember elrepült, ő pedig csak bámult utána. Még ennyi évvel később libabőrös lett az emlékektől, a szíve hevesebben kezdett el dobogni, és valami különös melegség áradt szét a mellkasában.
–  Ez volt az első alkalom, hogy megmentettél – nevetett halkan. – Sohasem mondtam el neked, mert féltem, hogy kinevetnél, vagy valami… Azonban én voltam a kölyök az expón. Nem voltam elég jó fiad ahhoz, hogy a rossz napjaidon elmondjam neked, mekkora hős vagy, mondjon bárki bármit, te vagy a legnagyobb Bosszúálló mind közül, mert te nem kaptál szuperkatona-szérumot, nem képeztek ki profi bérgyilkosnak, és nem vagy asgardi isten, csak egy ember, aki mégis hatalmas dolgokat vitt véghez egymaga.
Három éve nyomták a lelkét ezek a gondolatok, mégsem tudott megkönnyebbülni, mikor végre kimondta őket, mert Tony sohasem hallhatta őket.

–  Sajnálom! Sajnálom, amiért azt gondoltam rólad, önként vetettél véget az életednek, pedig tudhattam volna, te nem vagy ilyen gyáva. Bocsáss meg, ugyanis nem beszéltem neked elégszer arról, mennyire szeretlek és tisztellek. Ne haragudj rám, mert nem erősítettem meg az egyik olyan tetted, amiről még te is elhitted, hogy helyes! Ne haragudj rám ezért, apa!
Tehetetlenül rogyott térdre, becsukta a szemét, és csak zokogott. Senkinek fogalma sem volt arról, mit érzett, milyen hatalmas bűntudat nehezedett a vállaira, amiért nem volt ott vele a sajtótájékoztató napján, pedig igazán megtehette volna, hogy aznap nem megy iskolába. Gyűlölte magát, mivel nem volt ereje elmenni Pepperrel végső búcsút venni, pedig tudta, a géniusz megérdemelte volna, hogy utoljára elmondja neki, mennyire szereti.
Elveszítette az időérzékét, így fogalma sem volt róla, mikor fogytak el a könnyei, csak akkor döbbent rá, hogy későre járhat, mikor kinyílt a lift ajtaja, és a pótmamája lépett ki a felvonóból.
–  Pete, kicsikém! – sietett oda hozzá, majd szorosan az ölelésébe zárta.
–  Mit… mit keresel itt? – pillantott fel a nőre, mikor az örökkévalóságnak tűnő, békés pillanat után elengedte.
–  Csak… gondoltam megnézem, hogy haladsz. Aztán Firday mondta, hogy itt vagy lent… Jól vagy, Peter?
–  Nem, nem vagyok! – suttogta keservesen, majd menedéket keresve bújt ismét a vörös hajúhoz.
–  Semmi baj, semmi baj! – próbálta megnyugtatni, de a hangja cérnavékonnyá és rekedtté vált.
–  Az én hibám, hogy meghalt!
–  Bogárkám, ne gyötörd magad! Te világítottad be a sötét napjait, te voltál a mindene, érted? Nem tettél semmi rosszat.
–  De igen! Nem mondtam neki elégszer, mennyire szeretem, hogy én voltam a kis srác az expón…
–  Micsoda? – tolta el magától, hogy az elkínzott, csokoládészín szemekbe nézhessen.
–  Én… Én voltam a kölyök… a… a Vasember maszkban… akit… akit megmentett attól a robottól – nyekeregte.
–  Ó, egek, Peter!
–  Sajnálom! Sajnálom, hogy nem mentem veled elköszönni tőle – folytatta.
–  Ne emészd magad, kicsikém! Nem a te hibád volt, nem tehetsz róla – susogta.
A műhelyben hirtelen kialudtak a fények, mire a tinédzser és Pepper ijedten rebbentek szét. Az egyetlen fényforrás a központi számítógép monitorja volt, amin Tony arca jelent meg, néhány másodperccel később pedig elindult a felvétel.

–  Drága Pepper, Rhodey, Happy, és persze Peter! Ez a videó azért készült, mert… Nos, az orvosom azt mondta, bármikor feldobhatom a talpam – sóhajtotta, majd egy pillanatra megállt átgondolni a mondanivalóját. – Nem akarok úgy elmenni, hogy nem hagyok hátra valamit azoknak az embereknek, akiket mindennél jobban szerettem. Tudjátok, mit? Az sem szeretném, ha sírnátok miattam, ugyanis nem érdemlem meg. Az élet megy tovább, születünk és meghalunk, használjátok ki az időt, hiszen abból van a legkevesebb.
–  Apu! - lehelte Peter kétségbeesetten.
–  Utoljára még hallanotok kell, mennyire szeretlek titeket, és köszönök mindent, amit értem tettetek. Nem mondom azt, hogy találkozunk a mennyországban, mert, ha létezik is, én biztosan nem oda kerülök, de talán egy másik életben még viszont látlak titeket. Nincs jogom hozzá, de azt kérem tőletek, legyetek mindig boldogok. 
A szeme csillogott az el nem hullajtott könnyektől, ennek ellenére a fülig érő szájjal nézett a kamerába. A felvétel megállt, valószínűleg nem volt folytatás, a műhelyre pedig nyomasztó csend telepedett.
Egyikőjük sem szólalt meg, tekintetüket a képernyőre szegezték, a szeretett arcra, és az elméjükbe vésték minden egyes apró vonását. Az olvadt csokoládészín íriszeket, az ezüstbe forduló üstököt, a védjegyévé vált szakállat, az idő és az aggodalom véste ráncokat, a mosolyt, amelyet annyi árulás és fájdalom változtatott örökké csak félig igazzá.
Lassan, egyesével felkapcsolódtak a lámpák, de valami visszavonhatatlanul megváltozott. Talán csak az tett rájuk akkora hatást, hogy ismét hallhatták a hangot, amihez már három éve nem volt szerencséjük, netán a benne rezgő félelem ítélte őket némaságra.
Még akkor is csöndbe burkolóztak, mikor beszálltak a liftbe. Ott rezgett valami a mellkasukba, ami megakadályozta, hogy beszéljenek, ami egyszerre töltötte el őket melegséggel és bánattal. A fiú meg mert volna rá esküdni, érezte az apja kezét a vállán, Pepper pedig nem talált magyarázatot arra, miért lett olyan forró váratlanul a Tonytól kapott nyaklánc medálja.

Néhány nap múlva megérkezett a brigád, akik Happy vezetésével a hatalmas teherszállító gépbe pakolták a dobozokat.
Peter és az őt fél karral ölelő nő csak a háttérből figyelték az eseményeket, de kimondhatatlanul fájt mindkettejüknek látni, ahogy a feltaláló dolgai egyre csak sokasodnak a raktérben. Happyt gyakran kapták rajta, amint letöröl a szeme sarkából egy-egy kósza könnycseppet, habár megpróbálta ezt a legdiszkrétebben csinálni.
Minden dobozzal újabb emlékek buktak a felszínre, a férfi szívét összeszorította a veszteség. Úgy rémlett neki, alig néhány éve történt, hogy egy bárban először találkozott Tony Starkkal. Először nem is szenteltek túl sok figyelmet egymásnap, aztán a szórakozóhelyről kilépve meglátta, amint a milliárdost egy nála másfél fejjel magasabb férfi a falhoz szorítja. Happy nem tétovázott, azonnal lerángatta róla a támadót, behúzott neki egyet, mire az megtántorodott, majd vissza sem nézve elmenekült.
–  Hé, uram, jól van? – sietett oda a zsenihez.
–  Uhm, persze – tápászkodott fel a nyakát dörzsölve. – Köszönöm, Mr…?
–  Harold Hogan – felelte.
–  Szép jobb horog volt. Talán bokszol?
–  Dehogy, biztonsági őr voltam.
–  Csak volt? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.
–  Három hónapja kirúgtak – vont vállat, mintha akkora semmiség lenne, pedig igen nehéz helyzetbe került emiatt.
–  Úgy látom, ráférne magára egy jól fizető állás. Mit szólna hozzá, ha a testőröm lenne?
–  Tessék? Azt sem tudom, kicsoda maga – ellenkezett.
–  Tony Stark – nyújtotta a kezét vigyorogva.

Hirtelen apró, meleg kezeket érzett a vállán, ez rángatta vissza a jelenbe. Fel sem tűnt neki, mennyire elmerült a múltban, ahogyan az sem, hogy a szája elé szorított kezekkel, fojtott hangon néha felzokog.
–  Hé, Happy, jól vagy? – tudakolta Pepper aggodalmasan.
–  A barátom volt – motyogta megsemmisülten.
–  Tudom…
–  Ha ő nem jön, már régen éhen haltam volna. Megmentette az életemet!
–  Emlékszem – mosolygott rá szomorúan a nő.
–  Még csak egy kis suhanc volt – nevetett, miközben az egyre sűrűbben hulló könnyeit próbálta meg eltüntetni az arcáról. – És nézd meg, mire vitte. Igazi hős vált abból a felelőtlen kölyökből.
–  A hősökre mindig emlékeznek, de a legendák sohasem halnak meg – lehelte a vörös hajú, majd a két tenyere közé zárta a férfi remegő kezét.