Peter tudja, mit veszítetett a világ, és azt is, hogy a szeretet sohasem volt egy győzelmi menet.
Jellemzők: Dráma, Sötét, Angst, Novella, Songfic
Figyelmeztetések: Szereplő halála, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek), Felkavaró tartalom


Peter magába roskadva ült a kanapén, és keservesen sírt, mint egy elveszett kisgyermek, May pedig hiába próbálta vigasztalni, képtelen volt megnyugtatni a fiút. Mikor hazajött, már így talált rá, és hiába kérdezgette, mi a baj, csak elhadart félmondatokat és reszketeg szavakat sikerült elkapnia. Aztán Peter értelmezhetetlen tiltakozása ellenére bekapcsolta a tv-t, és akkor szembesült a hírrel, hogy Tony Stark meghalt. Ledermedt, csak üveges tekintettel bámulta a képernyőt, és megpróbálta feldolgozni a hallottakat.
- Pete, kicsikém – ölelte magához, mikor végre felocsúdott, mire a fiú a nyakába temette az arcát.
- Apu... – szipogta, majd ismét felzokogott.
- Úgy sajnálom – suttogta, miközben nagyot nyelt.
May nem ismerte olyan jól Tonyt, csak néhányszor járt náluk, de ez elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, milyen remek ember, ezért őt is épp úgy megrázták a fejlemények, mint az unokaöccsét.
Emlékezett rá, hogy Peter minden nap, mikor hazajött a toronyból, sugárzó arccal, boldogan mesélte el neki, miket csináltak aznap a zsenivel. Olyan volt számára a férfi, mint egy apa, néhány éves kora óta felnézett a Vasemberre, ő volt a kedvenc Bosszúállója, és felnőve olyanná akart válni mint Stark.

May gyakran küldött neki sütit, mivel nem tudta, hogyan máshogy tudná megköszönni azt a sok jót, amit Peterrel tett. Eleinte ugyan megpróbált nem belefolyni a megszokott életükbe, de aztán szépen, lassan a része lett, egy idő után pedig kötelességének érezte, hogy gondoskodjon a fiúról.
Először Pete csak néha napján ott aludt a toronyban, majd eljutottak odáig, hogy az egyik héten Tonynál, a másikon a nénikéjénél lakott. Amikor nála volt, minden egyes reggel a milliárdos vitte az iskolába, délután pedig felvette, együtt mentek moziba, a zseni minden pillanatot kihasznált, amit a fogadott fiával tölthetett.
Olyan lelkiismeretesen gondoskodott a fiúról, hogy néha May szégyelte magát, amiért elfelejtett szendvicset készíteni, vagy kimosni a zokniajit. Bezzeg Stark! Addig nyaggatta Petert a laborban, míg végre nem vette a fáradtságot, és ment fel a konyhába, hogy egyen valamit. A tinédzser saját szobát kapott a toronyban, amit úgy rendezhetett be, ahogy csak akart, egy gardróbot tele ruhákkal, vett neki egy új laptopot és telefont, mikor észrevette, hogy az előbbi az utolsókat rúgja, utóbbi képernyőjét pedig pókhálószerű repedések tarkítják.
Mindemellett minden mást is megtett, hogy a fiú otthonosan érezze magát, illetve valódi példaképpé váljon a szemében. Ezért például nem fogyasztott alkoholt Peter jelenlétében, ráadásul még a nem túl szalonképes szavakról is megpróbált lemondani, azonban néha kicsúszott egy-egy „Bassza meg!” vagy „Kurva élet!”.

Egyszer még szülői értekezletre is elment, mikor kiment May fejéből, az asszonynak pedig fogalma sem volt, hogyan fogja mindezt megmagyarázni a többi szülőnek és a tanároknak. Sokkal inkább köszönettel tartozott a feltalálónak, amiért ezt is megtette Peterért, mintsem azon problémázzon, mások mit gondolnak erről az egészről.
A nőnek elképzelése sem volt arról, egy ilyen elfoglalt ember mégis hogy képes időt szakítani az unokaöccsére, de hálás volt érte. A férfit egy égi ajándéknak tekintette Peter számára, bocsánatkérésnek Istentől, amiért elvette tőle az igazi szüleit és Bent. Aztán az Úr hirtelen magához szólította ezt az embert, a tinédzser pedig ismét összetört, az asszony pedig tudta, ezt már sohasem fogja kiherverni a kamasz. Túl szoros volt a kötelek kettejük között, még ha viszonylag kevés időt is töltöttek együtt, de Stark lassan begyógyította a sebeit, a halálával pedig újak keletkeztek. Mélyebbek, csontig maróak, amelyek sohasem fognak majd egészen beforrni.
Csak szorosan ölelte a fiút, megpróbálta csillapítani a fájdalmát, de olyan keservesen zokogott, hogy ő maga is sírni kezdett. A szíve szakadt meg, amiért így kell látnia őt, hogy ismét át kell élnie ezeket a borzalmakat. Olyan volt az egész, mint egy visszatérő rémálom, ami egész életében kísértette Peter, s ami csak akkor csapott le rá, mikor a dolgok kezdtek jobbra fordulni.
Annak ellenére, amit gondoltak róla, nem a pénze miatt kedvelte annyira Tonyt, sokkal inkább azért, mert mindent megtett Peterért, a legapróbb semmisségektől, mint egy közös reggeli, vagy egy „Jó éjszakát!”, egészen addig, hogy a végrendeletében ráhagyta a Stark Industriest. Tony megígérte, hogy miután a fiú elvégzi az egyetemet, átadja neki a céget, ezt pedig olyannyira komolyan gondolta, hogy írásban rögzítette, ahogyan azt is, hogy ő állja majd a tanulmányait. A mentora bízott benne, tudta, hogy mire képes, és jó döntést hozott, mikor őt jelölte ki utódjaként.
Peter tudta, hogy soha sem lesz képes elmondani a géniusznak, hogy mennyire sokat jelent neki mindez. Csak egy srác volt Queensből, nem érdemelte meg, hogy Tony ennyit foglalkozzon vele, ilyen erőfeszítéseket tegyen érte. Mikor ennek hangot adott, a milliárdos komolyan a szemébe nézett, majd azt mondta neki:

- Te a fiam vagy, mondjon bárki bármit. Nálad jobb srácot senki sem kívánhatna, néha irigy is vagyok az igazi szüleidre, hogy ilyen klassz kölyköt hoztak össze, és persze Mayre, mert felnevelhetett téged. Nekem már jóformán nincs is dolgom, de amit megtehetek, azt meg is fogom.
- Mr. Stark, de hát én... – kezdte tétován az ellenkezést.
- Nekem nem lehet gyerekem, de mindig is akartam egyet. Úgyhogy hagyd, hogy ez a bolond vénember kiélje magát – nevetett kínosan, és a fiú meg mert volna esküdni, hogy Tony szemét elhomályosították a könnyek, de erről nem bizonyosodhatott meg, mert a férfi elfordult, figyelmét inkább az asztalon hagyott páncélrészletnek szentelte.
- Én is szeretem magát, Mr. Stark – mosolygott rá melegen, mire a feltaláló visszafordult felé, aztán kitárta a karjait.
Peter tett ugyan egy bizonytalan lépést, de aztán megtorpant. A mentora mindent kiolvasott a tágra nyílt szemekből, és csak bólintott egyet, mire a tanítványa olyan hévvel vetette magát a karjaiba, mint egy kisgyermek, aki hosszú ideje nem látta az apját. Tony nem tiltakozott, csak nevetett, majd a hátára simította az egyik tenyerét, a másikkal pedig magához ölelte. A tinédzser a fejét a mellkasára hajtotta, szemeit lehunyta, és csak hallgatta a zseni szívverését és lélegzetét.
- Én is szeretlek, kölyök – sóhajtotta néhány perc múlva. – És csak Tony, világos?
- Igen, Mr... Tony – bontakozott ki az ölelésből, pillantását a feltalálóra emelte, és már automatikusan azt akarta mondani, hogy Mr. Stark, mikor észbe kapott.
Ez a jelenet játszódott le benne újra és újra, mikor Happy felhívta. Még iskolában volt, de kapott egy üzenetet, hogy sürgős, vegye fel, így kikérezkedett a mosdóba.
- Mi történt? – suttogta a torkában dobogó szívvel, mikor lenyomta a zöld gombot.
Néhány másodpercig csak a csendet hallgatta, amit egy reszketeg sóhaj tört meg.
- Igazából Pepper szeretett volna téged felhívni, de nem engedtem neki ilyen állapotban – szólalt meg végül a férfi.
A fiú hallotta a hangján, hogy valami nagyon nincs rendbe, és ugyan a pókösztöne egész nap aktív volt, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki. Máskor is kelt már migrénnel, és epét is hányt már tőle, azonban aznap még a legerősebb fájdalomcsillapító sem akart hatni, és hiába volt kótyagos a feje, May beküldte az iskolába, mert már így is épp elég hiányzást szedett össze. Abban a pillanatban azonban kezdett értelmet nyerni az egész, s ekkor az addigra tompuló fájdalom is újra felébredt, a félelem végigszikrázott a gerince mentén, és megtelepedett a gyomrában.

- Mi történt?! – követelte a választ kétségbeesetten.
- Peter, a sajtókonferencia... – kezdte Happy.
- Mi van vele? Valaki megtámadta aput? - szakította félbe. A jeges rémület miatt elveszítette minden csepp türelmét, csak választ akart, minél hamarabb, hogy a kellemetlen szúrás a hasában enyhüljön, zsibbadt agya pedig végre kiutat találjon a pánik okozta sűrű ködből.
- Nem, Pete, Tony... A konferencia után szívrohamot kapott a liftben. Friday értesítette a mentőket, és alig pár perc múlva ott is voltak... De nem tudták megmenteni – a szavak nehezen gördültek le a férfi nyelvéről, minden egyes betűt ólomsúlyúnak érzett.
- Nem, az nem lehet! – kiáltotta hisztérikus hangon a tinédzser. – Apu erős, nem... Nem halhatott meg! Az lehetetlen.
- Pete, kérlek nyugodj meg!
- Nem, az nem lehet! – roskadt a fal tövébe.
- Sajnálom, hogy telefonon kellett elmondanom, de jelenleg nem tudok elszakadni Peppertől.
Ha... Ha szeretnél, nyugodtan menj haza, elintézek mindent. Sőt, küldök egy kocsit, rendben?
- Nem... Nem kell, haza tudok menni – suttogta remegő hangon, majd szipogva letörölt egy elszabadult könnycseppet a szeme sarkából. – Happy, köszönöm, hogy szóltál.
- Bár sohasem történt volna meg, kölyök.
- Majd... Felmegyek a toronyba.
- Akkor majd találkozunk – sóhajtotta a férfi, aztán bontotta a vonalat.
Peter még tíz percig ült a sarokban, majd felkapta a táskáját, és kiviharzott az iskolából. Úgy rohant, mintha üldöznék, mielőbb menedéket akart találni, mert még a gondolatot is gyűlölte, hogy valaki sírni lássa.
Mikor hazaért, ledobta a cuccát az ajtó előtt, ezután a kanapéra roskadt, végül bekapcsolta a tv-t. A tenyerébe temetett arccal hallgatta a híradásokat, amik arról szóltak, hogy az apukája meghalt. Azonban néhány perc múlva már képtelen volt elviselni, fuldoklóként kapott a távirányító után, és kikapcsolta a készüléket, aztán csak zokogott, keservesen, egészen addig, míg a nagynénje haza nem ért.
Aznap este May néni karjaiban talált rá az álom, a nőnek pedig nem volt szíve elvenni tőle az utolsó szalmaszálat, ami kapaszkodott, így a fiút ölelve aludt el a kanapén.
Az elkövetkezendő napok nem lettek könnyebbek, mindössze elapadtak a könnyek. Az emlékei kísértették, éjjel és nappal egyaránt, úgy csinálta végig a napokat, hogy alig aludt három-négy órát. Ugyan May megengedte, hogy addig otthon maradhasson, amíg le nem zajlik a temetés, de attól még szembe kellett néznie Neddel, MJ-vel, és mindenki mással, aki a hogyléte felől érdeklődött. Szíve szerint megmondta volna mindannyiuknak, hogy tűnjenek el, hagyják egyedül, de csak szomorúan mosolygott, és újra meg újra elismételte, hogy minden rendben van. Hazugság volt, de ezt bárki kiszúrhatta, aki csak egy kicsit is ismerte.
Alig három nappal Tony halála után Pepper meglátogatta. Nem beszéltek sokat, többnyire egymásba kapaszkodva sírtak, pedig a vörös hajú azzal a szándékkal érkezett, hogy megbeszéljen néhány dolgot az örökléssel és a feltaláló feltételeivel kapcsolatban.

- A Bosszúállók is ott lesznek a temetésen – jegyezte meg a nő rezignáltan, miközben a teáját kortyolgatta, amit Peter azért készített neki, hogy megnyugodjon.
Előtte is ott gőzölgött egy, de nem tudta magát rábírni arra, hogy néhány apró kortynál többet leerőltessen a torkán.
Amióta megtudta, mi történt, alig evett, pedig May rimánkodott neki, sőt még rendelt is a kedvenc étterméből, mégsem változott a helyzet. A torkában egyre csak növekedett egy gombóc, amit a fájdalom és a kétségbeesés táplált.
- Azok a szemetek meg mi a fenét akarnak? – sötétedett el a tinédzser tekintete.
- Ők... – kezdte, majd mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Ők fogják vinni a koporsót. Rogers pedig beszédet mond.
- Na, azt már nem! – állt fel hirtelen. A feszültség csak úgy szikrázott körülötte, Pepper pedig egy pillanatra megijedt, hogy a kölyök valami őrültségre készül.
- Drágám, nyugodj meg, kérlek – simította a tenyerét a fiú ökölbe szorult kezére.
- Miért kell ez? Nem elég, hogy élőben közvetítik az egészet, még azok is ott lesznek, akik miatt apu meghalt?! Ráadásul...
- Hidd el, én is pontosan ugyanilyen hevesen elleneztem, de van, aminek eleget kell tennünk. Muszáj a médiát, az embereket lenyugtatnunk, az ő elvárásaikat kell teljesítenünk – magyarázta keserűen.
- Kinek az utasítása ez?
- Az Egyesült Nemzeteké. Maximoffot hűvösre rakták, a többi Bosszúálló pedig aláírta az Egyezményt, és kell a pozitív médiavisszhang. Jobb alkalmat persze nem találtak erre az egészre...
- Akkor mondd meg nekik, hogy márpedig ez apáról szól, nem a kibaszott Bosszúállókról!
- Semmibe vették.
- Akkor majd én elbeszélgetek velük!
- Figyelj rám, bogaram, jó? – állt fel, majd mindkét tenyerével közrefogta a kamasz arcát. – Sajnálom, de nem tehetünk semmit. Tony nem véletlenül nem fedte fel Pókember személyazonosságát Ross előtt. Meg akart téged védeni, hogy a te kezed ne köthessek még.
Ha most szembeszállsz velük, akkor az eddigi erőfeszítései értelmetlenné válnak.
- Nem csinálhatnak ingyen cirkuszt apu temetéséből! – eredtek el a könnyei. - Tudom, kincsem, tudom – ölelte magához Pepper.
A nő olyan volt számára, mint egy pótmama, bármikor megkereshette, ha valamilyen problémája akadt. Egyszer azért jött ki a vezetői értekezletről a megbeszélés kellős közepén, mert Peter betörte az orrát, Tony pedig átmenetileg elérhetetlen volt. Legalább úgy gondoskodott róla, mint a milliárdos, és amikor eljött az első anyák napja, mióta megismerte az Industries vezérigazgatóját, nem csak Maynek vitt ajándékot, hanem Peppernek is. A nő akkor könnyekig meghatódott a szerény virágcsokor és a fülig vörös, zavart tinédzser láttán, majd felpattant az íróasztalától, és szorosan magához ölelte.

Most sem volt ez másképp, és a jelenléte lassan megnyugtatta a feldúlt fiút.
- Ott leszek, ígérem. De inkább valahol meghúznám magam hátul... – szorította meg a nő kezet, mikor elengedték egymást.
- Tudom, drágám, tudom – pillantott rá megértően.
- Ugye nem haragszol? – nézett rá hatalmas szemekkel.
- Nem fogom semmissé tenni Tony eddigi munkáját. Tisztában vagyok vele, miért van rá szükség, és hidd el, ő sem haragszik meg, ha inkognitóban maradsz – mosolyodott el halványan Pepper.
- May néni is szeretne ott lenni, ha nem gond...
- Őt szívesen látjuk, ne aggódj, de most mennem kell, szívem, még ezeregy elintéznivalóm van – nyomott egy csókot az arcára.
- Még egy kérdés - erre Pepper megtorpant, letette a táskáját is, amiben eddig kutakodott, és félig rettegve, félig kíváncsian pillantott Peterre. - Ugye csak egy üres páncél lesz a koporsóban?
A nő ledermedt, teljességgel meglepte, hogy Tony beszélt a felajánlásról. Egészen addig azt hitte, a zseni szándékosan eltitkolta a fiú elől a dolgot, figyelembe véve a természetét, és hogy milyen hevesen reagált arra, ha a fogadott apjának akár egy haja szála is meggörbült.
- Elmesélte az egész történetet. Azt mondta, hogyha segíthet az emberiségen, akkor inkább boncolják fel, és ne értelmetlenül rohadjon a föld alatt - magyarázta a kamasz, mikor percek múltával sem kapott választ. A hangja elárulta, mennyire nem helyesli a dolgot, de nem tette szóvá az ellenérzését, a nő mégis jól tudta, hogy így van.
- Én sem értek vele egyet, de ez az ő döntése volt, és ami azt illeti, teljesen rá vall...
- Ki tudja még rajtunk kívül?
- Rhodey.
- Jobb is így, nem akarom, hogy a Kapitány és a csapata hőbörögjön. Egyébként sem tartozik rájuk.
Pepper még búcsúzóul szorosan megölelte, és a fülébe súgta, hogy legyen erős, majd elment.

A temetés reggelén ismét migrénre és hanyingerre kelt hajnal három tájékán. Indulás előtt egy órával még mindig a vécé mellett ücsörgött, s a szeme alatt széles karikák sötétlettek, a kialvatlansága jeleként. Annyira nem volt gyomra ehhez az egészhez, de végül összeszedte magát, azonban a temető bejáratánál újra elfogta a hányinger. Ennek ellenére a nénikéje támogatásával végigcsinálta a szertartást. A hátsó sorok egyikében foglaltak helyet, ahol teljesen elvegyülhettek a tömegben, de feszélyezte a sok ember, a levegő fojtogatta, és nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy ne ájuljon el, vagy jobb pillanataiban ne végezzen ki egy Bosszúállót.
Undorodott az előadásuktól, a Kapitány beszédétől, hogy ők vehették a vállukra a koporsót. Annyira szeretett volna a kis csoport részese lenni, akik ebben a megtiszteltetésben részesültek, de félő volt, felismernék a hangjáról, és nem kockáztathatta, hogy lebukjom.
Jeges gyűlölettel szemlélte a társaságot és Barnest, aki szintén részt vett az eseményen. Egyedül Vízióra nem haragudott, de ő végig Tony mellett állt, és nem is vegyült az árulókkal, csak addig, míg a kis szánjáték megkövetelte.
Igazából nem értette, a bérgyilkos mit keresett egyáltalán ott, hiszen ő volt az, aki megölte a zseni szüleit, de gyanította, Rogers ötlete volt az egész.
Miután véget ért a temetés, a tömeg pedig eloszlott, kért néhány percet Maytől, hogy elbúcsúzhasson Tonytól, azonban legalább egy fél órát kellett még várnia, mire a Bosszúállók elvonszolták a valagukat. Nem hallotta, de felfigyelt rá, hogy veszekednek, azonban nem volt arra kíváncsi, mégis min, csak akkor merészkedett közelebb, mikor szétszéledtek.
Félig megkönnyebbülten, félig végtelenül szomorúan térdelt le a sírkő mellé, ujjai reszketve simítottak végig a feliraton: Anthony Edward Stark, élt negyvenhét évet.

- Tudom, hogy igazából valahol egy hideg boncasztalon fekszel, szétnyitott mellkassal, és azt is, hogy most nagyon-nagyon nem lennél rám büszke, ha látnád, hogy annak ellenére, a tudomány embere vagyok, hozzád beszélek – mosolyodott el halványan. – Csak... Hiányzol, apa. Mindig csak viccelődve hívtalak így, de komolyan gondoltam mindig, ugye tudod? Lehet,
a vér nem köt minket össze, de te vagy az én apukám, akivel együtt bütyköltük a páncélokat, akivel baseball meccsre mentem... - egy kicsit elhallgatott, majd reszketegen felsóhajtott. - Nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Köszönök mindent, apu, ígérem, egy napon büszke leszel rám, és méltóvá válok a nevedhez.
Még egyszer végigfuttatta a kezét a hideg márványon, majd lassan felállt, és visszament Mayhez, aki már a kapuban várta. A nő szeméből sütött az aggodalom, mikor pedig odaért hozzá, magához húzta a fiút, hogy egy hosszú, vigasztaló ölelésben részesítse.
- Hogy ment? – sóhajtotta.
- Megígértem neki, hogy büszke lesz rám – lehelte a fiú.
- Mindig is az volt – simított végig Peter arcán.
- Ezt... Nemrég adta. Azt mondta, csak akkor juttassam el hozzád, ha valami történik vele – nyújtott át egy borítékot May, mire a tinédzser azonnal elvette tőle, feltépte a tetejét, majd kivette belőle a levelet.
Ekkor tudatosult csak benne, hogy sohasem látta még Tony kézírását, de ez alkalommal
megbizonyosodhatott róla, hogy nem véletlenül preferálta a milliárdos a kézzel írt jegyzetek helyett a számítógépes feljegyzéseket. Elengedett egy halvány mosolyt, mikor elkezdte megfejteni, mit akar jelenteni a macskakaparás a papíron. Mikor befejezte, csak visszacsúsztatta a lapot a borítékba, letörölte az időközben eleredt könnyeit, majd mosolyogva ennyit mondott Maynek: Köszönöm.

- Elárulhatod, mi van benne? - kérdezte csendesen az asszony.
- Örvendek a találkozásnak, Mrs. Parker - nyúlt a nénikéje kezéért, majd mosolyogva lágy csókot lehelt rá. - A nevem Peter Parker Stark.