Veled (egy élet)
Castiel és Dean nyolc éve találkoztak először - a vadász pedig szeretné ezt megünnepelni, mivel ez a dátum egyben szerelme születésnapja is. Elmondhatatlanul hálás Castielnek a szerelméért, hogy mindig kitartott mellette, és ott volt, ahányszor csak bajba került. A vadász úgy gondolja, nem kell ahhoz művésznek lenni, hogy az ember kimutassa, mennyire szeret valakit, és ezt be is bizonyítja.
Jellemzők: Romantikus, Fluff, Drabble, Humor, Dean POV
Figyelmeztetések: Slash, Durva nyelvezet, OOC karakterek
Csak néztem
Castielt, aki békésen aludt. Arca kisimult, az aggodalom ráncai eltűntek,
valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt álmában. Óvatosan másztam ki mellőle, nehogy felkeltsem,
de tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el tőle. Még mindig alig mertem elhinni,
hogy ez a csodálatos teremtmény engem választott a mennyek helyett, és immár
negyedik éve alkottunk egy párt.
Az elején elmondhatatlanul
nehéz volt, és nem azért, mert nem szerettem volna eléggé. Nem érdekelt igazán
egyetlen nő sem, mégis folyton azon kaptam magam, hogy látványosan megbámulok
egy-egy csinos lányt. Szégyenkezve kaptam el róluk a tekintetem minden egyes
alkalommal, mert tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok Casnek, pedig Chuckra
esküszöm, nem szándékosan csináltam.
Valahogy nehéz
volt leszokni az ilyen káros szenvedélyeimről, de akárhányszor az angyalomra pillantottam,
tudtam, hogy megéri. Lehetett egy lány akármilyen szép, tudtam, hogy egy család
sokkal fontosabb, mint hogy egy kalanddal tönkretegyem. Nem volt bennük semmi,
ami miatt érdemes lett volna otthagynom az egyetlen tökéletes dolgot az
életemben.
Ő volt az, aki
megmentett a pokolból, és nem csak szó szerint, hiszen mellette el is felejtettem,
hogyan kell utálni magamat. Olyan gyorsan rohant az idő, amikor vele voltam,
észre sem vettem, hogy csak szótlanul bámulunk egymás szemébe, a szívem pedig
lehetetlen tempóban dobog közben, és ez az egyetlen hang, ami a megnyugtatóan hasít
a csöndben.
Előtte nem
kellett titkolóznom, nehéz is lett volna, hiszen a vesémig látott.
Voltak rossz húzásaim,
a múltamról ne is beszéljünk, de mindig megbocsájtott és tárt karokkal várt vissza.
Ugyan Chuck nem
mutatkozott egy ideje, de néha imádkoztam hozzá, és reméltem, hogy meg is hallgatja
őket. Annyiszor megköszöntem már neki, hogy megteremtette Castielt, és számtalanszor
emlékeztettem rá, hogy büszke lehet a fiára.
Minden mosoly,
pillantás, érintés és csók különleges vele. Sosem éreztem ilyet azelőtt
egyetlen nővel sem, s csak nem értettem, miért nem vettem észre hamarabb, hogy
akit annyi éven át kerestem, az végig ott volt előttem.
Szeptember tizennyolcadikát
írtunk, egyszerre Castiel születésnapja és a találkozásunk nyolcadik évfordulója.
Az angyal külön megkért rá, hogy ne csináljak felhajtást, neki tökéletesen elég,
ha vele vagyok, de valahogyan el kellett neki mondanom, hogy mennyire szeretem,
mennyire hálás vagyok mindenért, amit tett értem. Nem voltam a szavak embere,
nem tudtam verset írni, gitározni, vagy bármi ilyesmi, de úgy gondoltam, egy olyan
egyszerű dolog, mint az ágyba reggeli talán el tudja mondani azt, amit én
képtelen vagyok. Egy hétköznapi dolog, ami talán többet jelent, mint bármi, amit
én tudnék mondani neki. A szavak csak lógnak a levegőben, de a tettek
beszélnek.
Ugyan az angyalok
nem esznek, Castiel megszokásból mégis megtette, egy idő után pedig ugyan halványan,
de érezni kezdte az ételek valódi ízét a molekulák aromája mellett.
Szándékosan jóval
korábban feküdtem le, hogy másnap reggel időben felkelhessek. Remegő kezekkel
láttam neki a palacsintának, ideges voltam, hogy mindent tökéletesen csináljak,
mert Cas megérdemelte, hogy a lehető legjobbat kapja.
A kávét majdnem
kiborítottam, a szokásosnál többet szórakoztam a gyümölcscentrifugával és
majdnem kiborítottam a juharszirupot a konyhapultra.
Akkor sem nyugodtan
meg, mikor végre készen lettem, sőt, az izgalmam a tetőfokára hágott. Lassú,
megfontolt léptekkel közeledtem a hálószobánk felé. Mikor benyitottam, Castiel
még mindig aludt. A takaró a teste köré tekeredett, az ablakon beszűrődő napsugarak
glóriát rajzoltak a feje fölé, a hátára pedig törékeny szárnyakat.
Elakadó
lélegzettel tettem le az éjjeli szekrényre a tálcát, majd gyengéden
végigsimítottam az arcélén. Az angyal felsóhajtott, zafírkék íriszei pedig felvillantak
zárt szemhéja alól.
- Jó reggelt,
szerelmem - suttogtam. Kezem az álla alá siklott, de nem mozdultam.
- Ma valamilyen
különleges nap van? - érdeklődött álmatag hangon.
- Nyolc éve ekkor
találkoztunk először. Mellesleg, boldog születésnapot!
- Mondtam, hogy
ne csinálj felhajtást! - rótt meg gyengéden.
- Nem is
csináltam - nevettem, majd átnyújtottam neki a rózsát, ami ezelőtt a tálcán
feküdt a reggeli mellett.
- Köszönöm -
mosolygott rám, aztán lerántott magához egy csókra.
- Csak szeretném,
ha tudnád, hogy nincsenek olyan szavak, amikkel ki tudnám fejezni, mennyire
szeretlek - leheltem, miután ajkaink elváltak egymástól.
- Én is téged -
suttogta, csak pár centire tőlem.
- Nem vagy éhes?
Csak nemlegesen
rázta a fejét, közben a rózsát vizsgálgatta.
- Ugye tudod,
hogy egy kicsit haragszom rád, amiért letépted ezt a szerencsétlen virágot?
- Ó, igaz is,
majdnem elfelejtettem. Gyere, megmutatom, honnan jött - fogtam meg gyengéden a kezét.
- Ezt most nem
értem - nézett rám összehúzott szemöldökkel, fejét oldalra biccentette, és
azzal a tipikus értetlen kifejezéssel meredt rám.
- Csak gyere.
Beletörődően
felsóhajtott, kimászott az ágyból, magára kapta a köntösét, majd elindult velem.
- Mondd csak,
Dean, hová is akarsz tulajdonképpen vinni? - kíváncsiskodott.
- Majd meglátod -
feleltem izgatottan.
A lehető
leghalkabban lépkedtünk, nehogy felkeltsük az öcsémet, aki még mélyen aludt a szobájában,
azonban a márványpadlón visszhangoztak a lépteink. Magamban káromkodtam egy
sort, Castiel pedig csak forgatta a szemét. Utálta, ha ezt csinálom, nekem
pedig néha már bűntudatom volt, mert őangyalságára ráfért volna egy szájmosás,
mivel az utóbbi időben meglehetősen sokat használt obszcén kifejezéseket. A
kedvencei közé a "bassza meg", "bekaphatod" és a mások
édesanyjának igen sokszínű dicsérete tartozott. Ha pedig én tettem ugyanezt,
akkor számíthattam arra, hogy valami utánam repül, ha pedig a hatótávolságán
belül voltam, akkor egy nyakon suhintás volt a jutalmam. Persze az angyalnak
mindent szabad...
Mikor a bunker bejáratához
értünk, kaptam egy kérdő pillantást, de csak mosolyogva ráztam a fejem, majd feltártam
az ajtót, és a szabadba vezettem az angyalt.
Az épületet
körülvevő hatalmas területen több száz rózsabokor virágzott, ezzel vörösre
festve az ébredező tájat. Illatuk beterítette a levegőt, szorgos méhek lebegték
körül a virágkelyheket.
Castiel elnyílt
ajkakkal állt mellettem, és könnyes szemekkel figyelte a növényeket.
- Ezt... Te csináltad?
Nekem? - kérdezte döbbenten.
- Igen -
válaszoltam.
- Dehát ezek tegnap
nem voltak itt...
- Gyakorlatilag
de. Látszik, alig dugod ki az orrod a bunkerből - nevettem.
Nem szólt semmit,
csak a nyakamba vetette magát, és olyan hévvel csókolt meg, hogy majdnem
sikerült elterülnünk a földön.
- Köszönöm - suttogta
az ajkaim közé.
- Ezt inkább én
mondhatnám. Köszönöm ezt a nyolc évet, angyalom. Nélküled az életem csak egy
rozsdakarnevál lenne.
A könnyek némán peregtek
végig gyönyörű arcán. Lecsókoltam őket, de éreztem, hogy az én szememet is
elhomályosítják a sós cseppek.
Az emlékeim az
elmúlt évekről olyan tisztán rajzolódik ki előttem, mintha újraélném őket. Az
első találkozás, a csókok az esőben, szeretkezés az Impala hátsó ülésén. A
tétova érintések, a remegő ujjak, mik elvesznek a selymes tincsek között. A kecses
mozdulatok a csatatéren, a megfeszülő izmok, a vér veszedelmesen gyönyörű pirosa,
az angyalkegy égető kékje, a testét borító ezernyi heg, amitől csak még
gyönyörűbb.
- Nélküled semmi
lennék - motyogtam elszoruló torokkal.
Nem kaptam
választ, csak vigasztaló csókokat, és megnyugtató szavakat.
Az égre lassan
felkúszott az álmatag nap, felébredt, majd le is nyugodott a horizont mögött, s
még csak észre sem vettük, mennyire rohan az idő.
Csak ketten
voltunk, a világ pedig nem létezett körülöttünk. Az égen ragyogó gyémántok
tükröződtek a tiszta óceán habjain, a hollófekete hajzuhatagba koronaként
hullottak a csillagképek.
Tudtam, borzalmasan
szerencsés vagyok, hogy a karjaim közt nyugvó csoda csak az enyém. Ez volt az
utolsó gondolatom, mielőtt a fülledt, nyári éjszakában vitorlát bontottak az
álmok, s a csillagtengert befedte fátylával a fáradtság, az ég pedig
felhőtakarót borított ránk.
0 megjegyzés
Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)