Tiszta érzések

by - 21:09


 Történetem a hatodik évad környékén játszódik, Sam megjegyzést tesz Dean viselkedésére, mire bátyja megsértődik, és otthagyja őt a motelban. Hónapokkal később még mindig nem beszélnek, Dean egyedül járja az utakat, old meg ügyeket, és borzalmasan magányos, azonban nem Sam hiányzik neki igazán, hanem tollas barátja, aki az utóbbi időben egyre kevesebbszer tette tiszteletét nála. Aztán egy rádióból szóló ősrégi dal éneklése közben feltűnik Castiel.
Kérlek, fogadjátok sok szeretettel (és persze kritikával) a legújabb szerzeményemet. :) Meghallgatásra ajánlom a ficben említett dalokat, illetve a vége felé Florance + the Machinetól a Pure Feelinget.
Jellemzők: Romantikus, Fluff, Hurt Comfort, Dean Pov
Figyelmeztetések: Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakterek, Slash



Fülledt, nyári este volt, az Impala dorombolva szelte a kilométereket, az ablakok le voltak húzva, így a csöppnyi felüdülést ígérő szél belekapott a hajamba. A rádióból a Send Me An Angel bömbölt, én pedig teljes átéléssel énekeltem a dalt. Közben a gondolataim elkalandoztak a saját, külön bejáratú angyalom irányába, akiről hetek óta semmit sem hallottam. Valószínűleg halaszthatatlan dolgai voltak odafent, ha már megfeledkezett rólam, a legjobb és egyetlen barátjáról.
Persze ha szükségem volt rá, akkor azonnal jött, de egyébként színét sem láttam. A látogatásai egyre ritkábbak és rövidebbek lettek, ezek alatt az alkalmak alatt pedig folyamatosan a duzzogását, és az ingerült sóhajait hallgattam, hogy pedig az élvezetek teljesek legyenek, bámulhattam a néma szenvedést is az arcán. Nem mondta, de nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem szívesen segített nekem, és nem is akart a társaságomban lenni, mindössze kötelességből tette. Ezért úgy döntöttem egy idő után, hogyha beledöglök is, nem fogom hívni az angyalt, nehogy problémát okozzak őnagyságának.

Dühös voltam, csalódott, és borzalmasan magányos. Sammy külön utakon járt, én pedig egyedül róttam az utakat, ha ügyet találtam, akkor pedig beletemetkeztem, remélve, az egy időre lefoglal annyira, hogy ne maradjon időm Casen és Samen agyalni, de főképp Casen. Bántott a távolságtartása, az ellenséges viselkedése, és az, hogy ezellen nem tudok semmit sem tenni. Úgy gondoltam, ha másom nem is marad, ott lesz nekem az őrangyalom, de mint minden másban, ebben sem volt szerencsém, ő is magamra hagyott, ahogy azt mindig mindenki tette. Minden fájdalmamat, elkeseredésemet és haragomat beleadtam az éneklésbe, mert úgy éreztem, ez talán könnyít egy kicsit a vállaimat nyomó mázsás súlyokon. Egy pillanatra lehunytam a szememet, de csak egyetlen másodperc erejéig, mert tudatában voltam annak, hogy vezetek. Mikor ismét kinyitottam, először azt hittem, szellemet látok, és annyira megrémültem, hogy majdnem félrerántottam a kormányt.
-    Hello, Dean – hallottam meg az ismerős, mély hangot a hátsó ülésről.
-    Jézusom, Cas, a szívrohamot hoztad rám! Mit keresel te itt egyáltalán? – dühöngtem, de közben egy kis részem azért örömujjongásba kezdett, amiért a szárnyas barom végre letolta a kis tollas seggét hozzám.
-    Hívtál – válaszolta egyszerűen.
-    Én ugyan nem – feleltem döbbenten.
-    De, te fohászkodtál Atyámhoz, hogy küldjön neked egy angyalt. Hát itt vagyok, mit óhajtasz? – makacskodott. Rideg, hivatalos volt, és mindemellett sugárzott belőle a feszültség, mint az utóbbi időben mindig.
-    Megismétlem, én nem… – kezdtem bele a magyarázatba, de aztán leesett, hogy meghallotta, ahogy repedt fazekat megszégyenítve, lelkesen kornyikálom a Scorpions slágerét, szegény pedig imának vélte.
Hangosan nevetni kezdtem, mire a hátsó ülésen az angyal idegesen ráncolta a homlokát, mert nem értette, mi olyan vicces.
-    Cas, ez csak egy dal, nem imádkoztam. Sajnálom, hogy miattam otthagytad a szörnyen fontos ügyeidet, de nyugi, mehetsz is vissza – mondtam félig nevetve, félig keserűen.
-    Te neheztelsz rám – állapította meg.
-    Nahát, te egy zseni vagy! Mégis honnan jöttél rá? – Már éppen magyarázni készült, amikor megállítottam – Cas, ne, ez szarkazmus volt, nem kell rá válaszolnod.
Erre becsukta a száját, gondterhelten felsóhajtott, és mintha nyugalom áradt volna szét a vonásai között.
-    Sajnálom Dean, ha úgy érzed, hogy elhanyagollak, de nem áll módomban minden egyes pillanatban melletted lenni, és élvezni a társaságodat, akármilyen szívesen is tenném, mert a mennyekben fontos feladatokat kell elvégeznem – közölte.
-    Aha, szóval most jön a mellébeszélés. Cas, nem vagyok hülye, tudom, hogy kerülsz, csak azt nem, hogy miért.
-    Ez nem igaz. Mint láthatod, itt vagyok, miközben ezernyi fontosabb dolgom lenne – ellenkezett.
-    Aha, fontosabb dolgok, mint a legjobb barátod – dünnyögtem sértettem, majd folytattam – rendben, ha nem kerülsz, és szívesen vagy a társaságomban, akkor leszel szíves velem tölteni az estét. Úgyis ezer éve volt már, amikor legutóbb együtt lógtunk a vadászaton kívül.
-    Dean…
-    Nem, te csak ne Deanezz itt nekem! Ha nem kerülsz, akkor félrerakod azokat a borzasztóan fontos feladataidat, és töltesz velem is egy kis időt végre!
-    Dean, mintha féltékenységet vélnék felfedezni a hangodban – jelentette ki meglepődve, összehúzott szemöldökkel.
-    Tudod, kedves Castiel, mi emberek úgy működünk, hogyha sok időt vagyunk együtt valakivel, akkor megkedveljük, és bizony vágyunk a társaságára. Na most, ha az illető magasról lesajnál minket, mert fontosabb dolga van nálunk, akkor bizony féltékenyek leszünk – magyaráztam türelmesen, miközben majd felrobbantam a dühtől. Hogy a fenébe jelenthet ki ilyen nyugodtan dolgokat, miközben nagyon jól tudja, mennyire haragszom rá?

-    Tehát te kedvelsz engem, és a vadászaton, illetve a szükséghelyzeteken kívül is szívesen töltenéd velem a szabadidődet?
-    Igen, Cas, így van – forgattam a szememet. – Ha valakinek a barátja vagy, akkor nem csak akkor mész, ha szükséged van rá, hanem néha akkor is meglátogatod, amikor minden rendben van.
-    Sajnálom, Dean de ez jelen elfoglaltságaimmal összeegyeztethetetlen. Viszont ha sikerült a fenti állapotokat felszámolnom, és rendet tennem, szívesen élek a lehetőséggel – mondta, majd halványan rám mosolygott. Ekkora már erősen összezavarodtam, mert fogalmam sem volt, mi játszódik le a fejében. Az egyik pillanatban támadott, aztán azokkal a kibaszott kék szemeivel úgy bámult rám, mint egy kölyökkutya.
-    Ó, a fenébe is, Cas, szükségem van rád! Sam szólóban nyomja, hetek óta egyedül vagyok, majd beleőrülök a magányba – mondtam ki végül azt, ami a szívemet nyomta, de azonnal megbántam.
-    Tehát ha nincs ló, jó a szamár is… – motyogta az orra alatt.
-    Hogy mit mondtál? – kiáltottam fel meglepetten. A csillapíthatatlan düh másodpercek alatt elöntötte az egész testemet, és minden egyes sejtemmel azon voltam, hogy ne álljak meg, rángassam ki a kocsiból a fafejű, hisztis angyalt, és verjem addig, amíg még mozog.
-    Semmi relevánsat – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, és tüntetőleg kibámult az ablakon.
-    Ugye tudod, hogy még egy ilyen beszólás –, mellesleg mióta is vágták fel így a kis angyali nyelvedet? – és esküszöm, kiszállok, aztán addig ütlek, ameddig el nem ájulsz, megértettük egymást? – néztem rá fenyegetően a visszapillantótükörből.
-    Remélem tisztában vagy vele, Dean, hogy nem félek egy hozzád hasonló gyenge, törékeny embertől – felhúzta az egyik szemöldökét, és állta a tekintetemet.
-    Elmondanád, hogy mégis mi a fészkes fene bajod van? – keltem ki magamból.
-    Semmi – ettől függetlenül még mindig gyilkos tekintettel méregetett, amitől a hideg futkározott a hátamon, és az agyam egy eldugott, apró zugában tudtam, hogy igenis félek tőle.
-    Rendben – sóhajtottam. – Sajnálom, ha tettem valamit ellened, nem állt szándékomban megbántani vagy megsérteni téged.
-    Nem tettél semmit sem – sziszegte, és még mindig a mellettünk elsuhanó tájat figyelte.
-    Nem hatottalak meg, igaz?
Pár perc kínos csend következett, én pedig úgy döntöttem, hogy az utat figyelem, még mielőtt önként akarnék egy fának csapódni az angyal szemében tükröződő érzelmek miatt.

Egy kis részem boldog volt, amiért Cas mégis maradt, mert ezzel azt bizonyította, hogy talán mégsem akarja annyiban hagyni az egészet, egy másik felem azonban hangosan sikoltozott, mert egyáltalán nem akaródzott egy idegbeteg angyal közelében lenni. Az a részem, amelyik boldog volt, az menthetetlenül bele volt habarodva Castielbe, és valójában az énem kilencvenkilenc százalékát tette ki, míg a maradék egy százalék a józan eszem volt.  Valószínűleg az előző mondatomtól mindenkit a hideg rázna ki, ha elhagyná a számat, azonban én a hosszú, és gyötrelmes hónapok alatt megbékéltem vele.
Tisztában voltam vele, hogy akármennyire is küzdök ellene, menthetetlenül beleszerettem a különös angyalba, aki úgy érkezett meg az életembe, akár egy villámcsapás, aztán miután maradandó nyomot hagyott, olyan gyorsan el is tűnt, ahogy érkezett.
Amikor Sammel elváltak útjaink, a fejemhez vágta, hogy az utóbbi időben mással sem foglalkoztam, csak Cassel, ennek ellenére mégis olyan gyáva vagyok, hogy képtelen vagyok nem hogy neki, még magamnak is bevallani az érzéseimet iránta. Akkor ezt egy hatalmas hülyeségnek gondoltam, természetesen megsértődtem rajta, és otthagytam Samet a motelban, majd útnak indultam, immár egyedül.
Borzalmasan dühös voltam az öcsémre, amiért ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében. Hiszen én és Cas legjobb barátok vagyunk, igaz? Napokig képtelen voltam lenyugodni, törni, zúzni, ölni volt kedvem, na meg beverni az imádott kisöcsém képét, de ezt nem tehettem meg, mivel ki tudja hány ezer kilométer választott el tőle.

Arra eszméltem csak fel a vadászattal töltött fárasztó hetek alatt, hogy egyre többször kúszik a gondolataim közé az angyal, és amiket Sam mondott. Nem, egyáltalán nem akartam elfogadni, hogy úgy legyen, ahogy azt az öcsém állította, azonban ahogy telt az idő, és sem ő, sem pedig az angyal nem jelentkezett, egyre inkább kezdtem kétségbeesni, és mélyebben elgondolkozni az elmúlt három év eseményein. A vicces az egészben pedig az volt, hogy nem is Sammy hiányzott igazán, ahogy azt vártam volna, hanem Castiel.
Igaza volt Samnek, amióta a fura, ballonkabátos angyal feltűnt az életemben, mintha minden más megszűnt volna létezni, vagy legalábbis elhalványult volna. A vadászat, az apokalipszis, Sammy, Bobby, mindenki más csak másodlagos helyet töltött be az életemben, mert ő volt az első, minden szempontból. A homoszexuális krízisem elején arra fogtam az egészet, hogy csak a különös kötelék miatt van az egész, ami a pokolból való megmentésem által keletkezett, azonban amikor az álmaim kezdtek eldurvulni, végül pedig a nőkben sem találtam vígaszt, sőt, néhány fülledt sóhaj közepette elhangzott „Cas” után kezdtem rájönni, hogy valójában egyáltalán nem barátként tekintek az angyalra.
Miután hosszú hetekig virrasztottam fent éjszaka, közben pedig a kibogozhatatlannak tűnő érzelmeimet boncolgattam, lassan rájöttem, hogy mivel is állok szemben. Olyasmivel, ami azelőtt elképzelhetetlen volt számomra, most mégis égette a mellkasomat: szerelmes voltam. Mikor erre ráeszméltem, már nem akadtam ki annyira, mint a legelején, mikor még csak sejtettem, hogy vonzódom Cashez. Talán épp emiatt a hosszú időszak  miatt nem éreztem annyira természetellenesnek, undorítónak a helyzetet, vagy talán egyszerűen csak azért, mert Casről volt szó.
Neki mindig sokkal könnyebb volt megnyílnom, bár ebben segített az is, hogy olyan könnyedén látott át rajtam, mintha csak napfénybe tartott papírlap lettem volna. Ő különleges volt, iránta képtelen voltam negatív érzelmeket produkálni, a tisztasága, az ártatlansága, a jósága miatt.
Hiányzott, borzalmasan hiányzott azokban az első hetekben, amikor rádöbbentem, hogy mennyire szeretem őt. A szívem majd megszakadt, amiért nem tudtam róla semmit, ráadásul az ellenséges viselkedése is aggasztott, de nem tehettem semmit, ugyanis az átlagos imáimra nem volt hajlandó válaszolni, csak és kizárólag vészhelyzetben méltóztatott megjelenni.

-    Nem tettél semmit, ez a baj – rángatott ki a hangja gondolataim vastag ködfátyla mögül.
-    Tessék? – kérdeztem vissza, mikor a szavak jelentése eljutott a tudatomig. Nem, még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mi a fene baja van, de minél hamarabb szerettem volna megtudni, azonban az angyal nem könnyítette meg a helyzetemet.
-    Semmi fontos – sóhajtott lemondóan.
-    Mivel még nem váltál köddé, ezért merem feltételezni, hogy meggondoltad magad, és talán mégis csak van kedved velem tölteni az estét – jelentettem ki, remélve, hogy helyes a feltételezésem.
-    Mostanában nehézségekkel kell szembenéznem, ezáltal nagy rajtam a nyomás, amit hajlamos vagyok rajtad levezetni. Sajnálom, Dean, nem szándékosan csinálom – mondta végül néhány perc feszült csend, ideges ajakrágcsálás és visszapillantótükörből való szemezés után.
-    De ha jól sejtem, van még itt valami, ami nyomja a kis angyali lelkedet – gyanakodtam.
-    Nem, nincs – vágta rá túlságosan is gyorsan. – Tehát, hová szeretnél ma este menni? – kérdezte, de már mellőlem.
-    Ugye tudod, hogy még ijesztő ez a teleportálósdi?
-    Nem tűnsz rémültnek – állapította meg. – Azonban a szíved meglepő módon hevesen ver, de az már azóta így van, hogy megjelentem. Netán valamilyen egészségügyi problémád adódott? – nézett rám aggodalmasan, és már nyújtotta is felém két ujját, de én gyengéden megfogtam, és eltoltam magamtól. Egyáltalán nem hiányzott, hogy bekukkantson a gondolataim közé.
-    Cas, jól vagyok, nyugi. Biztos csak a sok kávé – hazudtam. 
-    Ha te mondod, Dean – motyogta, de nem úgy tűnt, mint aki elhitt bármit is abból, amit mondtam. A „tudom, hogy hazudsz” nézésével bámult rám, amitől a szívem csak még hevesebben kezdett el verni.
-    Mit szólnál, ha elmennénk karaokézni? – váltottam témát.
-    Az meg mi? – kérdezett vissza azzal a tipikus értetlenséggel az arcán.
-    Dióhéjban a karaoke az, amikor csak a zenei alapot játsszák le neked, a szöveg ki van vetítve, te pedig énekled. Tök jó buli, főleg ha egy hangulatos helyen teszed, mondjuk egy jóféle kocsmában. Nem is messze innen ismerek egy tök jó helyet, ahol még a zene hallgatható minőségű.
-    Tehát te most énekelni szeretnél velem menni? – oldalra biccentette a fejét, arcán pedig kétkedő kifejezés suhant át.
-    Valami olyasmi. Remélem, tudod, hogy egyáltalán nem ér ítélkezni, amíg ki sem próbáltad!
-    Ha szerinted ez szórakoztató, kíváncsian várom – egyezett bele vonakodva.

Az angyal már sokkal nyugodtabb volt, nem éreztem azt, hogy bármelyik pillanatban megölhet a pillantásával, ráadásul kezdett visszatérni a régi, hónapokkal ezelőtt látott Cas, aki gyermekded ártatlansággal állt a világ dolgai előtt, aki végre megtanult néhány viccet, sőt, hirtelen érteni kezdett egy-két filmes utalást is.
Cas rám pillantott, és kiolvastam a szeméből, hogy tudja, mire gondolok, azonban kivételesen nem kapta fel a vizet, csak egy szemforgatással lerendezte az egészet. Aztán csak fogta magát, a rádióhoz hajolt, és addig keresgélt, ameddig nem talált egy adót, ahol normális zenét adnak, mert időközben az eddig hallgatott állomásra visszatértek a napjainkban népszerű förtelmek, amiket a Send Me An Angel úgy öt percre a háttérbe szorított. Mikor végre már hallgatható zene ment, hátradőlt az ülésen, és átható tekintettel bámulta az utat, mintha nagyon érdekes volna.
Késztetést éreztem, hogy ne hagyjam csendben ülni, azonban fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Végül feldobtam az első témát, ami az eszembe jutott, remélve, hogy az eddig stabilnak tűnő nyugalmi állapota tartós is marad.
-    Szóval, még sosem voltál karaokézni?
-    Dean, ez az első alkalom, hogy a Földön járok, sajnos eddig nem volt lehetőségem kipróbálni – magyarázta.
-    Ja, tényleg.
-    Azt hiszed, hogy megint fel fogom kapni a vizet, és magamban fogok fortyogni, hogyha öt percnél tovább csendben maradsz – jelentette ki, és ezen mondata szintén azt bizonyította, hogy nagy részben azért mégis csak tisztában van azzal, mi zajlik a kobakomban.
-    Javíts ki, ha tévedek, de mintha az előző körülbelül fél órában ezt csináltad volna. Ja, és az elmúlt pár hónapban is, amikor esetleg méltattál arra, hogy megjelenj, és ne tűnj el azonnal.
-    Dean, kérlek, hagyjuk ezt. Már bocsánatot kértem, és a jövőben megpróbálok a te igényeidnek is megfelelően viselkedni, illetve időt szakítani rád. Ma este pedig csak élvezzük ki az együtt töltött időt, mert nem tehetem meg, hogy gyakran ilyesféle programokon veszek részt – nézett rám azokkal a könyörgő, kibaszottul kék szemeivel, aminek egy egyszerű halandó nem tud ellenállni.
-    Rendben, elfogadom az imént említett szerződési feltételeket, de van egy kérésem – sóhajtottam.
-    És mi lenne az?
-    Amikor hívlak, és te épp ráérsz, akkor megjelensz nekem, oké? Ha elfoglalt vagy, akkor nem, én pedig felfogom, hogy dolgod van, és akkor nem zaklatlak.
-    Ez egy korrekt ajánlat.
-    És el is fogadod?
-    Igen, elfogadom, azonban amennyiben nem tartod be, élek azon jogommal, hogy egyáltalán ne jelenjek meg.
-    Tehát ha egy démon megpróbál megölni, akkor sem tűnsz elő a semmiből, csak mert egyszer felbosszantottalak?
-    Mivel már csak egy egyszerű ember vagy, én pedig a mennyek bukott szolgája, ezért egyáltalán nem kötelességem téged semmiféle eshetőség esetén sem megvédeni. Ezt csupán az általad barátságként definiált kapcsolati státuszunkból adódó kötelességnek érzem – magyarázta, de a hangjának ismét támadó éle volt, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

-    Hé, megbeszéltünk valamit, rémlik? – emlékeztettem, mire lehunyta a szemét, és véleményem szerint elszámolt tízig, majd egy bűnbánó pillantás mellett halványan elmosolyodott.
-    Sajnálom, azt hiszem… Lehet, jobb lenne, ha inkább most magadra hagynálak – kezdte, de nem hagytam befejezni.
-    Nem, nem mész sehová – fogtam meg a csuklóját – megígérted, hogy ma este velem leszel.
-    De mint láthatod, sajnos képtelen vagyok az ígéretemhez hűen viselkedni.
-    Akkor elmagyarázhatnád, hogy ez miért van, mert őszintén kíváncsivá tettél.
-    Mondtam már, hogy a fenti helyzet nem épp a legideálisabb, ezáltal rengeteg súly nehezedik a vállamra, ami miatt feszült vagyok. Mindössze ennyi.
-    Biztos? – kérdeztem gyanakodva, mert volt egy olyan sejtésem, hogy van még valami, ami miatt egy pszichiátriai beteget megszégyenítő hangulatingadozásokat produkál.
-    Megkönnyítenéd a dolgomat, ha folyton folyvást nem kételkednél bennem – sziszegte bosszúsan.
-    Cas, komolyan, mi a baj? Ha attól félsz, hogy elviccelem a dolgot, akkor megnyugodhatsz, nem fogom – mondtam neki teljesen komolyan, és szavaim megerősítéseképp tekintetemet az övébe fúrtam.
-    Az utat figyeld, Dean – suttogta gyengéden, én pedig engedelmeskedtem neki.
-    Most már jobban érzed magad? – tudakoltam.
-    Miattam nem kell aggódnod, inkább amiatt kellene, hogy balesetet szenvedünk. Ugyan nekem nem esik bajom, de te akár bele is halhatsz.
-    Oké, értettem. Azért megnyugtatnál vele, ha válaszolnál is.
-    Igen, Dean, megtaláltam a lelki békémet, lehalkítottam a gondolataimat, és már érdeklődve várom, milyen lehet ez a karaoke dolog.
-    Ennek örülök, mert meg is érkeztünk – mosolyodtam el, közben pedig begurultunk a kocsma parkolójába.
Castiel némán bólintott, aztán miután leállítottam a kocsit, kiszálltunk, és együtt indultunk el a bejárat felé.
Mikor beléptünk az ajtón, megcsapott a füst és az alkohol jellegzetes keveréke, engem pedig félig-meddig megnyugvással töltött el ez az aroma. Utunk egyenesen egy asztalhoz vezetett, s míg én lazán ledobtam magam, Castiel adva a szokásos formáját, lehámozta magáról a kabátját - amit mellesleg nem sűrűn látott az ember különválva a gazdájától -, majd kecsesen leült, és várakozóan rám nézett. Én csak felvontam az egyik szemöldököm, a szám sarkában halvány mosoly bujkált, aztán odahívtam a pincérnőt, és rendeltem két sört.

-    Mit gondolsz eddig? – kérdeztem, miközben kinyitottam a saját sörömet, és belekortyoltam.
Castiel tekintete a pár méterrel arrébb állókat fürkészte, akik egy Michael Jackson számot énekeltek éppen. Íriszén kiismerhetetlen érzések tükröződtek, kezdett bennem megkérdőjeleződni, hogy jól tettem-e, mikor idehoztam az angyalt, mire végre ismét rám nézett, és válaszolt:
-    Meglepően kellemes tevékenységnek tűnik.
-    Cas, igyál, túl karót nyelt vagy még mindig – nevettem.
-    Nem értelek, Dean. Azt hittem, a hónapokkal ezelőtti énemet szeretnéd viszontlátni – húzta össze a szemöldökét, az arcára pedig kiült az őszinte zavarodottság.
-    Mert mi változott azóta? – kérdeztem gyanakodva.
-    Mint ahogy azt már korábban is tanácsoltad, megpróbáltam kicsit kevésbé merev lenni.
-    A beszédstílusodból nem úgy jött le, mintha sikerült volna. Bár meg kell, hagyjam, azért jól felvágták a nyelvedet!
-    Talán kivetnivalót találsz ebben? – biccentette oldalra a fejét, és az imádott, irtó szexi nézésével ajándékozott meg.
A szívem, ami nem is olyan régen nyugodt meg, most ismét dübörögni kezdett a mellkasomban, és csak reménykedtem benne, hogy csak én érzem úgy, hogy elönti előbb az arcomat, majd az egész testemet a forróság. Az ajkaim kiszáradtak, halványan el is nyíltak, nagyot kellett nyelnem, hogy egyáltalán levegőhöz jussak, azonban megszólalni nem tudtam.
Percekig bámult rám azzal az éhes tekintettel, s mintha az átható kékség sötétedni kezdett volna. Kezdtem azt érezni, hogy megbolondultam, mert szenvedélyt fedezhettem fel a tekintetében. Nem, az teljességgel lehetetlen, csak a saját vágyamat láttam visszatükröződni az ő szemében, semmi egyéb.
A pillanatot végül ő szakította meg, egy halvány mosoly futott át az arcán, szinte észrevétlenül, aztán hátradőlt a székében, és újra meghúzta a sörösüveget. Én továbbra is sokkos állapotban figyeltem, végül eljutottam odáig, hogy sikerült levegőt vennem.

Miközben belekortyoltam a második üveg sörbe, még mindig azon kattogott az agyam, amit látni véltem az angyal szemeiben, és amiről még mindig úgy tartottam, hogy képtelenség. Azzal tisztában voltam, hogy milyen fájóan, ősi vággyal sóvárgok érte, tudtam, hogy képtelen vagyok kontrollálni a testemet, és hogy valószínűleg valami ebből neki is feltűnik, azonban amit láttam… Az utolsó ember, aki így nézett rám, azt megfektettem, azt pedig nem bírtam elhinni, hogy ez ugyanaz a tekintet, amit már számtalanszor láttam. A különbség mindössze csak annyi volt, hogy Casé milliószor erősebben hatott rám, az egyébként sem sok önuralmam pedig épp emiatt rohamosan fogyni kezdett, már ha még maradt ezek után belőle valami. Egyszerűen nem fértek össze a bennem kialakult Castiel képpel azok az érzelmek, amelyek kiültek az egyre sötétedő óceán habjaira napozni.
Végül kényszerítettem magam, hogy inkább máson gondolkodjak, mert ha nem, akkor tudtam, hogy néhány percen belül kirángattam volna magammal az angyalt a kocsma mögé, majd felkentem volna a falra, és addig csókoltam volna, ameddig levegővel bírom.
-    Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztetett Cas, ezzel kirángatva bűnös gondolataim közül. Meglepődve néztem fel rá, és eltartott pár másodpercig, mire rájöttem miről beszélt.
-    Nem, csak furcsa. Te nem szoktál ilyen szabadszájú lenni, bár, ha belegondolok, hogy mellettünk miket tanultál… – nevettem.
-    Többek között azt, hogy az alkohol megfelelő mennyiségben igen jótékonyan hat az idegekre – eresztett el egy féloldalas mosolyt.
-    Szóval, ha már nem bírtad, kocsmatúrára mentél?
-    Valami olyasmi. Egyébként, nem énekelni jöttünk?
-    De, de még nem ittam eleget. Mit szólnál, ha inkább átváltanánk valami erősebbre? Mondjuk whisky?
-    Jöhet.

Amikor a pincérnő megjelent, két poharat és egy üveg jóféle whiskyt rakott le elénk. Ahogy az üveg tartalma fogyott, úgy lettünk egyre felszabadultabbak, és úgy redukálódott le a köztünk lévő láthatatlan távolság is. Semmisségekről beszélgettünk, és szóba sem kerültek komoly témák, mint például a mennyek. Aznap éjjel nem a világ sorsa volt a legfontosabb, még csak eszembe sem jutott, hogy vadász vagyok, és talán sokkal fontosabb feladataim is lennének annál, mint hogy egy angyallal csevegjek egy karaoke bárban. Még ha valahol a tudatom mélyén ott is pihent a gondolat, hogy helytelenül cselekszem, egy pillanatot sem bántam meg, mert mint mindig, most is szerettem Castiellel lenni. Már maga a jelenléte is különleges érzésekkel töltött el, amikor pedig rövid időre megolvadt a szívét borító jégtakaró, és kicsit mert önmaga lenni, az én ketyegőm őrült módjára kezdett el dobogni, szinte ki akart szakadni a bordáim öleléséből. A mosolya, amely nem csak az ajkain, hanem a szemében is látszott, a selyemnél finomabb bőre érintése egy röpke pillanatra, bársonyos, mély hangja, és az illata az őrületbe kergettek. Ugyan angyal volt, de elképzelésem sem volt arról, hogy Isten hogyan alkothatott egy ilyen tökéletes teremtményt, hisz nem csak a lelke volt gyönyörű, hanem a teste is, amelybe olyan puhán, kényelmesen süppedt bele, mintha beleszületett volna, és nem csak kölcsönbe kapta volna. Jimmy Novak már rég nem volt a szobatársa Castielnek, így halvány szégyent sem éreztem amiatt, hogy kívánom őt, hiszen most már ez Cas teste volt.
Talán már órák óta ültünk a kocsmában, és szinte észre sem vettük, hogyan repül az idő. Egymást váltották az emberek a színpadon, én pedig úgy döntöttem, hogy miután elfogyott az ital, én szépen felbattyogok, és énekelni kezdek.

-    Azt hiszem, itt az ideje megmutatni, hogy mit tudok – álltam fel, mikor a whiskys üveg kiürült.
Castiel nem szólt semmit, és míg én magabiztos mosollyal az arcomon közeledtem a kis emelvény felé, addig ő végig követett a tekintetével, ami most ismét éhséget és sötét gyönyört árasztott magából. A mikrofonhoz sétáltam, és idegesen vártam, hogy vajon milyen dalt kapok. A feszültségem oka még csak nem is az volt, hogy ennyi ember előtt készültem magamból totális idiótát csinálni, még csak nem is a tudat, hogy valami nyolcvanas évekből származó popdalt fogok énekelni, hanem Castiel vészjósló pillantása. Annyi sötét ígéret lakozott benne, nekem pedig kedvem támadt kirángatni őt a kocsmából, aztán az Impala hátsóülésére lökni, majd addig kefélni a dugnivaló, angyali seggét, hogy másnap, sőt egy egész hétig eszébe se jusson leülni, és még csak a születendő gondolatot is vesse el, ami arra buzdítja, hogy így nézzen rám.
Viszonoztam a pillantását, és kihívóan felvontam az egyik szemöldökömet, mire válaszul ugyanezt tette, egy félszeg mosollyal kiegészítve. A néma párbeszédet a felcsendülő Like a Virgin szakította meg, mire az arcomra kúszott az az önelégült, nyertes vigyor, én pedig énekelni kezdtem. A hangom mintha halványan remegett volna, de ez az apró, zavaró részlet hamar eltűnt, amint megláttam, hogy Castiel nagyot nyel.
Már nem érdekelt, hogy hallucinálok, vagy tényleg a valóság, meggyőződésem volt, hogy Cas ugyanolyan forrón sóvárog értem, a szeme ugyanattól a vágytól villan, hogy teste az érintésemért kiált, és megsemmisül a rekedt hangomtól.

Mikor a refrénhez értem, színpadiasan végigsimítottam a testemen, majd megnyaltam a számat, mire az angyal ajkai elnyíltak, izmai görcsösen megfeszültek, és idegesen tette keresztbe a lábát. A mosolyom utolsó mozdulatai miatt csak még szélesebb lett, mert pontosan tudtam, miért csinálja. Ó, csak jussunk ki innen, nyugodj meg, Cas, kezelésbe veszem minden egyes porcikádat!
Közben észre sem vettem, hogy a női közönség körében micsoda sikert aratok, mert nem érdekeltek. Abban a majd’ négy percben senki sem létezett rajta kívül, csak ő és én, a körülöttünk pattogó szikrák, a vágy és feromonok illatától terhes levegő. A forróság egyre csak nőtt, én pedig az utolsó másodpercekben jöttem rá, hogy mennyire találó is volt ez a dal, még ha eleinte legbelül egy kicsit féltem is tőle.
Vigyorogva hajoltam meg, és tettem vissza mikrofont a helyére, majd leballagtam a pódiumról, és az angyalomhoz sétáltam. Már korántsem volt olyan sokkos állapotban, a szemében különös tűz égett, majd egy titokzatos mosoly kíséretében felpattant, levette a zakóját, majd kigombolta a kézelőket, végül pedig meglazította a nyakkendőjét, és a színpadhoz sietett. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, mikor pár másodperccel később megállt ott, ahol én nem sokkal ezelőtt, és izgatottan vártam, hogy vajon milyen dalt fog kapni. Aztán legnagyobb meglepetésünkre felcsendült a Like a Prayer, én pedig kezdtem érteni, hogyan érezhette magát Castiel alig pár perce.
Puhán ejtette a szavakat, mikor énekelni kezdett, hangjától kellemes borzongás futott végig a testemen. Ha én kihívónak gondoltam magam, akkor hatalmasat tévedtem, mert Cas új szintekre emelte a kacérkodást. Tökéletesen beleélte magát a dalba, hullámokban ömlött felőle az érzékiség, én pedig kínomban azt sem tudtam mit csináljak. Az egyetlen értelmesnek mondható gondolatom az volt, hogy amint befejezi, valóban kirángatom őt a kocsihoz.
Nem tudtam, meddig bírom még, mert úgy éreztem az engem égető tűz belülről perzsel fel, miközben ő tudatában a gondolataimnak tökéletesen szórakozott. Már-már felért a nyilvános ribanckodással, amit csinált, és nem is ez zavart, mert elképesztően szexi volt, hanem az, hogy az előbb említett fehérnépség, akik eddig miattam csorgatták a nyálukat, most telitorokból éljeneztek neki, és a csoda az volt, hogy nem élveztek el már a hangjától és a látványától.

Castiel élvezte a helyzetet, hogy képtelen vagyok elszakítani tőle a tekintetem, viszonzásul ő is ugyanígy tett, végig a szemembe nézett, de olyan pofátlanul nagy önbizalommal, hogy egy pillanatra megingott bennem az eltökéltség aziránt az elméletem iránt, hogy ez valóban a valóság, és nem csak egy újabb álmom, amit csak szeretnék, hogy valóra váljon.
A dal feléhez ért, mikor a háttérben egy gospel kórus énekel, néhány elvetemült felmászott hozzá a színpadra, és ők is üvölteni kezdték a szöveget, ami az angyalkát csöppet sem zavarta, sőt, a viselkedése alapján pontosan tisztában volt azzal, mi történt a dalhoz készített videóban. Tátott szájjal néztem a szemeim előtt megelevenedő táncjelenetet, és kezdtem úgy érezni, hogy ez csak álom lehet, semmi más, mert nem létezik, hogy Cas képes legyen ennyire kivetkőzni önmagából, és Madonna módjára rázni magát a színpad közepén.
Az elkövetkezendő másfél-egy perc felért egy kínzással, mert az angyal nem fejezte be a szándékos provokálásomat, amit mellesleg kibaszottul élvezett. Amikor a dal véget ért, kifulladva, vörös arccal, totál leizzadva tért vissza az asztalunkhoz. Ajkain önelégült mosoly ült, engem pedig borzasztóan kevés tartott attól vissza, hogy azonnal megcsókoljam.
-    Igazad volt, Dean, ez tényleg igazán szórakoztató – közölte velem, miközben megitta a maradék sörét.
-    Csöppet sem kételkedem benne, hogy remekül szórakoztál – válaszoltam reszelős hangon, tekintetem pedig az övébe fúrtam.
-    Te talán nem, Dean? – kérdezte komolyan, de a szája szegletében halvány mosoly bujkált.
-    Ó, dehogynem. De mit szólnál, ha most inkább mennénk?
-    Máris? – érdeklődött ártatlanul. Szóval így játszunk, mi?
-    Maradni szeretnél?
-    Nem is tudom… – húzta az időt.
-    Szerintem nem, úgyhogy öltözz.
-    Pedig reménykedtem benne, hogy az ellenkezőjét kéred majd – sóhajtott fel színpadiasan, majd felvette a ballonkabátját és megigazította a nyakkendőjét.
Egy pillanatig döbbenten bámultam rá, mert továbbra is kételkedtem benne, hogy ez valóban megtörténhetett. Az a Cas, akit én ismerek, nem hogy nem mond ilyet, hogyha mégis, azt elpirulva, lesütött szemmel teszi, <i>mint egy szűz</i>. Valami kétségtelenül megváltozott, és nem voltam benne biztos, hogy ennek csak a pia lenne az oka.

Mikor végre felocsúdtam, kivettem a tárcámat, és egy százdollárost raktam az asztalra, aztán felpattantam, elkaptam az angyal csuklóját, és elindultam a kijárat felé. Mindeközben anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy Castiel vigyorog. Mikor végre kiértünk a bár mögötti sikátorba, meg sem vártam, hogy bezáródjon az ajtó, szembefordultam Cassel, aki egy szempillantás alatt a falhoz préselve találta magát, és megcsókoltam. Elvárásaimmal ellentétben szenvedélyesen viszonozta, nyelve hamar megtalálta az enyémet, és lassú, érzéki táncba kezdett vele. Kezem a tarkójára kúszott, míg a másik karommal a derekánál fogva húztam közelebb magamhoz. Halkan felsóhajtott, mikor a hajába túrtam, és ő sem tétlenkedett, keze bekúszott a pólóm alá, érintése nyomán lángra lobbant a bőröm, aztán csípőjét az enyémhez dörgölte, ekkor felnyögtem. A kis pimasz elégedetten elmosolyodott, mire én finoman az alsó ajkába haraptam.
Végül a levegőhiány miatt kénytelen voltam elengedni, de nem távolodtam el tőle, alig pár centiről néztem vele farkasszemet, és elégedetten állapítottam meg, hogy a szeme a szokásosnál minimum öt árnyalattal sötétebb, arca kipirult, ajkai vörösek és duzzadtak voltak, könyörögtek egy újabb csókért, és zihált.
-    Ezt akartad elérni? – érdeklődtem.
-    Ugyanezt én is kérdezhetném tőled – vágott vissza.
-    Miről beszélsz? – próbáltam ártatlannak tűnni, de pontosan tudtam, hogy mire gondolt.
-    Mi lenne, ha ezt inkább a kocsiban folytatnánk? – suttogta a fülembe rekedten. Éreztem édes leheletét az arcomon, ettől hirtelen kirázott a hideg, mikor pedig puha ajkai a nyakamhoz értek, akaratlanul felsóhajtottam.
-    Támogatom az ötletet.
Válaszul kaptam még egy rövid csókot, és még fel sem fogtam teljesen, mi történt, elindultunk az Impalához, ami alig pár méterre parkolt tőlünk. Épp, hogy sikerült kinyitnom a hátsó ajtót, mikor ismét egymásnak estünk. Hanyatt döntöttem az angyalt a hátsó ülésen, majd bezártam az ajtót, és reménykedtem benne, hogy senki sem fog megzavarni minket.

Vadul kaptam az ajkai után, és elégedetten belenyögtem a csókba, mikor felhúzta a lábait, combjai pedig átölelték a derekamat. Elkezdtem megszabadítani a kabátjától, amit a zakója, majd az én kabátom követett. Ezután kénytelen voltam elszakadni tőle, szám a nyakára siklott, puha csókokat lehelve az érzékeny bőrre. Castiel jólesően felsóhajtott, közben én egyre lejjebb vándoroltam, mikor pedig elértem az inge gallérját elkezdtem kigombolni, egyidejűleg kioldottam a nyakkendőjét, ezzel még több csókolnivaló bőrfelületet szabadítottam fel magamnak. Lassan haladtam, először a kulcscsontjánál álltam meg egy kis időre, majd a mellbimbóinál. Cas tehetetlenül vonaglott alattam a gyönyörtől, ajkai közül gyönyörű sóhajok szöktek ki, én pedig már a hangjától is képes lettem volna elmenni. Ismét elkezdtem lefelé barangolni, behúzta a hasát, mikor megérezte az ajkaimat, amikor pedig az övét kezdtem el csatolgatni, tiltakozni akart, de nem tudott, mert feljebb kúsztam, és egy csókkal hallgattattam el. Közben megszabadítottam a nadrágjától, és már az alsója következett volna, mikor hirtelen fordított a helyzetünkön, így ő lovaglóülésben magasodott felém. Ajkain elégedett mosoly játszott, mikor lehajolt hozzám, hogy bejárja ugyanazt az utat, amit nem sokkal ezelőtt én is, csak éppen az ő testén.
Először megszabadított a pólómtól, aztán a nadrágomtól is. Mikor ajkai a bőrömhöz értek, nem bírtam visszafojtani a feltörő nyögést. Ő mosolyogva fogadta, ahogy a levegő bennrekedt a tüdőmben a gyönyör váratlan hullámaitól, majd ülőhelyzetbe tornázott engem, megcsókolt, keze pedig elindult lefelé. Egyre hevesebben csókoltam, mikor pedig az alsóm anyagán keresztül a férfiasságomhoz ért, ismét belenyöszörögtem a csókba. Válaszul letépte az említett ruhadarabomat is, így zavartalanul kényeztethetett. Néhány másodperc múlva elvált tőlem, hanyatt döntött, és bejárta a már általa felfedezett útvonalat, azonban most nem állt meg. Fogalmam sem volt, hogy mégis hol a fenében tanulta meg az orális kényeztetés csínját-bínját, azonban istenien csinálta. Meg mertem volna kockáztatni, hogy életem legjobb szopásában volt részem. A kis perverz pedig élvezte is a dolgot, az arcára volt írva, mikor pedig a szemembe nézett, hatalmas önuralom kellett, hogy ne menjek el. Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre elengedett, hogy könnyítsek ajkai sóvárgásán.

-    Ugye tudod, hogy nagyon-nagyon meg foglak dugni? – kérdeztem, miközben egy másodpercre elszakadtam tőle.
-    Remélem tisztában vagy vele, hogy egyáltalán nem bánom – duruzsolta a fülembe.
-    Akkor gondolom az sem probléma, ha most fordítok a poziciónkon, az üléshez szegezlek – jelentettem ki, és eleget téve az ígéretemnek, immár alattam feküdt.
A szempillái alól nézett fel rám, kék íriszei a vágy ködétől sötétlettek, én pedig képtelen voltam neki ellenállni, a szám az ajkaira siklott, egy másodpercig csak élveztem a forró leheletét, aztán megcsókoltam. Ujjaim eközben felfedezték Castiel testét, aki édes sóhajokkal jutalmazott cserébe, mire felbátorodtam, és egy szempillantás alatt eltávolítottam az utolsó ruhadarabot, ami a testét fedte. Mikor a kezem a férfiasságára tévedt, egy pillanatig el is felejtette, hogyan kell levegőt venni, én pedig ezt az időpontot választottam, hogy elszakadjak tőle, és tovább folytassam az utazásomat. Ajkaim lejjebb vándoroltak, le a kulcscsontjára, a mellbimbóira, izmos mellkasára, majd hasára, végül megállapodtam az ágyékánál. Lusta csókokat leheltem a belső combjára, egyre feljebb, és feljebb haladva, majd a számba vettem őt, mire kezei ösztönösen túrtak a hajamba. Háta ívbe feszült, hangosan nyögdécselt, mikor pedig felnéztem rá, ő ugyanazzal a pillantással nézett le rám, mint pár perccel ezelőtt. Ajkai kiszáradtak, és elnyíltak, már most erőtlennek tűnt, de a szeme… Ha valaha egy nő így nézett volna rám, valószínűleg már rég elvettem volna feleségül. Soha senki tekintetében nem láttam tükröződni ennyi sóvárgást, érzékiséget és… szerelmet. Nem tudtam, hogy csak a vágy ködösítette el az agyát, vagy valóban így érez, de nem is érdekelt, mert az egyetlen dolog, ami a tudatomban lebegett, az az volt, hogy minél hamarabb megszűntessem a testünk között lévő szükségtelen távolságot.
Mikor úgy éreztem, hogy már közel van a beteljesüléshez, galád módon elengedtem, mire egy elégedetlen nyögés volt a jutalmam. Vigyorogva egyenesedtem fel, hogy a szemébe tudjak nézni, azonban nem sokáig tudtam ahhoz az elhatározásomhoz tartani magam, hogy nem csókolom meg, mert amint lepillantottam duzzadt, vörös ajkaira, másodperceken belül szám az övére tapadt.
Zihálva szakadtam el tőle, de csak centikre, mert karjai, amik a nyakamat ölelték, nem engedtek távolabb. A nyakába temetkeztem, míg két ujjamat gyengéden a szájába dugtam, mire az angyal engedelmesen szopni kezdte. A teste tűzforró volt, és úgy éreztem, hogy itt az ideje egy újabb szintre lépni, azonban síkositó nélkül bonyolult volt a dolog.

-    Lazulj el – súgtam a fülébe.
Tette, amit mondtam neki, ujjaim a bejáratához feszültek, lassú köröket írtak le a bőrén, mire Castiel felnyögött. Aztán óvatosan belé hatoltam, azonban mikor az angyal elégedetlenül felsóhajtott, finoman mozgatni kezdtem a kezemet. Szűk volt, borzalmasan szűk, forró és nedves, pontosan, mintha épp egy nőt ujjaztam volna, a különbség mindössze abban állt, hogy ő sokkal szorosabban fogta közre az ujjamat, és ha belegondoltam, milyen lesz... Az önuralmam egyre inkább leredukálódott, és úgy éreztem, ha perceken belül nem hatolhatok a farkammal is belé, belehalok.
Lágy, érzéki tempót diktáltam, közben pedig felsőteste ajkaim kitűntetett figyelmét élvezte. A jutalmam még több sóhaj és nyögdécselés volt, főleg mikor érintettem azt a bizonyos édes pontot. Egy idő után kezdett kevés lenni egy ujjam, majd kettő is, mikor pedig három járt akadálytalanul benne, kihúztam őket, és a lábai közé helyezkedtem, mire az angyal átölelte a lábaival a derekamat, ezzel közelebb vonva magához. Cas türelmetlenül nézett fel rám, és nekem is épp csak annyi hideg vérem maradt, hogy ne nyársaljam fel őt azonnal. Lehajoltam, és megcsókoltam őt, miközben ismét belé hatoltam, immáron óvatosabban, hogy szokja a méreteimet. Olyan szűk és forró volt, hogy nem voltam abban biztos, hogy képes vagyok pár másodpercnél tovább húzni ezt a menetet.
Nem érzékeltem, hogy fájdalmat okoztam volna neki, de azért elengedtem őt egy pillanatra, hogy megkérdezzem.
-    Jól vagy?
-    Miért ne lennék? – kérdezett vissza reszelős hangon.
-    Meg fogok mozdulni – figyelmeztettem.
-    Erre várok már mióta – nyögte, mert közben tényleg megtettem, amit mondtam.
Körmei a vállamba és a hátamba vájtak, szorosabban ölelt magához, csípője pedig az enyémmel összhangban mozgott. Az elsőre lassú, finom tempó átváltott vadba, és szenvedélyesbe. Castiel erőtlenül nyögdécselt és sóhajtozott, legtöbbször a nevemet.

Karjaink önálló életre keltek, és újra meg újra felfedezték a másik testét, csípőink összeolvadtak, vadul, lázasan vesztek el egymásban. Castiel combjai forrón öleltek körbe, ajkai sóvárogva leltek az enyémekre. Torkomból állatias nyögések szabadultak fel, a kezem Cas férfiasságára siklott, az általam diktált tempóban kezdtem el masszírozni, mire az angyal lehunyta a szemét, izmai megfeszültek. Mindketten közel voltunk a beteljesüléshez, a mozdulataink egyre koordináltalanabbak lettek, nyögéseink rekedtebbek, mélyebbről jövőek. Testünk öntudatlanul hajszolta a gyönyört, mikor pedig Castiel remegve elélvezett, én is hamarosan követtem őt. Forróság öntött el, majd néhány lökés múlva átléptem a határt, Cas remegése, összehúzódó izmai pedig csak fokozták, elnyújtották az orgazmusomat.
Zihálva borultam a mellkasára, és percekig nem is mozdultam, ahogy ő sem. A levegő izzott körülöttünk, és sűrű volt a feromonoktól, a szex és az izzadság aromájától. Az angyal arcán elterült az a tipikus, szex utáni, kielégült kifejezés, de szemeiben tovább égett a tűz. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, mert a gondolataim még mindig kissé csapongóak voltak, a vágy köde még mindig nem szállt fel az elmémről.
Mindenféle elfogulatlanság nélkül állíthatom, ez volt életem legjobb menete. Talán ennek az volt az oka, hogy sokkal többet éreztem Castiel iránt, mint egyszerű vonzódást, így a forró szex átcsapott szeretkezésbe. Azonban kíváncsi voltam, mi az angyal véleménye, viszont hamarosan rá kellett döbbennem, hogy nincs épp kihallgatható állapotba.

-    Cas, jól vagy? – érdeklődtem aggodalmasan.
-    Persze, csak elfáradtam – válaszolta. Mintha nem is ebben a világban lett volt, a hangja egyszerre volt kielégült, boldog, és a nyögdécseléstől rekedt.
Kihúzódtam belőle, és fájó szívvel távolodtam el tőle, majd öltözni kezdtem. Kint már világosodott, én pedig borzalmasan fáradt voltam, de tudtam, hogy nem tarthatom magam mellett az angyalt, mert már így is túl sok ideje volt távol a feladataitól.
-    Dean? – suttogta.
-    Igen?
-    Hová mész?
Egy pillanatra megdöbbentem a kérdésén.
-    Gondolom, neked menned kell – válaszoltam, lesütöttem a szememet, és a padlót bámultam, mintha annyira érdekes lenne.
-    Mégis hová? – nézett rám értelenül, közben ülőhelyzetbe tornázta magát.
-    Azt mondtad, hogy dolgod van a mennyekben, ezért nem jöttél. Remélik?
-    De… én… mindegy, azt hiszem félreértettük egymást – nevetett fel keserűen, és öltözködni kezdett. A kékségbe, amely minden titkát elmondta nekem, most fájdalom hasított, majd az óceánt ismét jégtakarók kezdték el belepni, elfedve előlem az alatta rejtőző őszinte mélységet.
Elkaptam a csuklóját, mikor lehajolt, hogy felvegye az ingjét, állát a hüvelyk és a mutatóujjam közé csippentettem, így kényszerítve, hogy rám nézzen.

-    Mégis miről beszélsz? – értetlenkedtem.
-    Semmi baj, Dean, tudom, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland volt, tisztában vagyok vele, hogy ezek után nem számíthatok semmire – mosolygott rám, de a nyilvánvalóan hamis mosolya mögött ott ült a kétségbeesés és a fájdalom.
-    Cas…. – kezdtem, de félbeszakított.
-    Nem kell a mellébeszélés, volt egy jó éjszakánk, ennyi. Ismerem az életfilozófiád, tehát amint életveszélyben vagy, jelentkezek – mondta kissé élesen.
-    Cas, az Isten szerelmére, végig hallgatnál? – keltem ki magamból.
-    Tudom, mit akarsz mondani – tépte ki a csuklóját a kezemből, ujjaimat pedig lesöpörte az álláról, és öltözködni kezdett.
-    Azt nehezen hiszem – sziszegtem, és mivel híján voltam a lehetőségeknek, hanyatt döntöttem az angyalt az ülésen, ezzel nem hagyva neki menekülési útvonalat.
-    Dean, kérlek! Nagyon jól tudod, hogy mit érzek irántad, ne játszadozz az érzéseimmel! Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy köztünk nem lehet semmi – fakadt ki.
Meghökkenten, egy pillanatra megfagytam, mozdulni sem bírtam, aztán olyan hévvel csókoltam meg, hogy az még engem is meglepett. Néhány perc dühös nyelvcsata után azonban kénytelen voltam elengedni, mert nem kaptam levegőt.
-    Szeretlek, Cas! – leheltem az ajkaiba a szavakat. Az engem elárasztó harag hevében muszáj voltam kimondani, nem törődve a következményekkel. Mégis hogy hiheti azt, hogy én nem szeretem őt úgy, ahogy ő engem? Hogy képzeli, hogy ezután az éjszaka után én távol akarok tőle maradni?
Castiel teljesen elképedt, nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a hatalmas bociszemeivel, amikből most nem tudtam kiolvasni, hogy mit érez. Mikor végre megszólalt, nem azok a szavak hagyták el a száját, amit reméltem:

-    De hát az angyalok nem álmodnak.
Egyszerű kijelentés volt, ami arra engedett következtetni, hogy nehezen tudott megbirkózni a helyzettel. Mintha képtelen lett volna elhinni, hogy ez megtörténhet.
-    Cas, az istenit, szeretlek! – ismételtem meg újra a nem sokkal ezelőtti állításomat.
-    De… de hát… te… – suttogta az angyal.
-    Igen, szeretlek téged. És ne mondj nekem itt olyan baromságokat, hogy ismered az életfilozófiámat, meg hogy tudod, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland volt! A francokat volt az!
-    De… Én… Szeretlek, Dean! – nyögte ki végül, mire ajkaim közül kiszabadult egy megkönnyebbült sóhaj.
-    Akkor mi a probléma? – kérdeztem, immár lecsillapodva.
-    Semmi, én csak azt hittem, hogy…
-    Hogy kihasználtalak egy éjszaka erejéig? A „ha nincs ló, jó a szamár is” elv alapján? Komolyan, Cas, ennyire nagy szemétládának gondolsz? – döntöttem a homlokomat az övének.
-    Én csak… fogalmam sincs mit hittem – sóhajtotta.
-    Szeretném, ha velem maradnál. Sokáig.
-    Ahogy akarod, Dean – súgta, majd ajkait az enyémre tapasztotta.

Felültem, magammal húzva őt is, közben a bal kezem a derekára siklott, a jobbat pedig a nyakára simítottam. Cas belemosolygott a csókba, aztán elhelyezkedett az ölemben úgy, hogy lábaival kényelmesen át tudjon ölelni. Percekig nem létezett semmi más, csak mi ketten, elveszve egymásban, végül pihegve szakadtunk el, és mikor kinéztem az Impala hátsó ablakán, megpillantottam a felkelő Napot, ami még gyönyörűbbé varázsolta az tőlem centikre lévő angyalt. A napfény végigsimított vörös, újabb csókokért kiáltó ajkain, puha, sápadt bőrén, férfiasan tökéletes idomain, megcsillant szeme kék zafírjain, amiből immáron szerelem és melegség áradt, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy miért szerettem bele Castielbe. Mert amióta csak ismertem, mikor rám nézett, a zavaros, indigó óceánban mindig ezek a tiszta érzések kavarogtak.

You May Also Like

0 megjegyzés

Köszönöm a kommented. Legyen további szép napod. :)